Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Vannak, akik lehetőségként tekintenek a koronavírus-járványra és a gazdasági nehézségekre.
„A Mérce nevű kommunista online újság szerzője, Szilágyi Botond nemrégen azt fejtegette, hogy a korlátozó intézkedések, amelyek a magánéletben korlátozzák az emberek érintkezését, de lehetővé teszik azt valamelyest a termelés és az ellátás (az ő szóhasználatában „fogyasztás”) fenntartása érdekében, kapitalista ármányok csupán. Szerzőnk egyetértőleg idézi egy bűn- és eszmetársának gondolatait: „A politikai erőknek fenn kell tartaniuk a gazdasági működést, egyrészt azért, mert egy krach valószínűleg politikai hatalmuk elvesztésével járna, másrészt azért, mert a társadalom (és a politikai szereplők) olyannyira függnek a gazdaságtól, hogyha ez megáll, maga a társadalom szétesik. Nem objektív szükséglet tehát a business as usual fenntartása, hanem társadalmi szükséglet.”
Vegyük nagyon komolyan ezt a szöveget, mert világosan látszik, hogy kikkel van dolgunk! A kommunisták természetesen nem beszámíthatóak, de ennek az új generációnak a kíméletlensége egészen megdöbbentő. A gazdaság működőképessége szerintük nem objektív létszükséglet, hanem társadalmi szükséglet csupán, így – nyilván az emberek szabadsága érdekében – az állam inkább a szabadság kikényszerítésére használja a hatalmát és ne a gazdaság működésének megőrzését kényszerítse ki. Szerzőnk teljesen nyíltan kimondja, hogy a szabadság fontosabb, mint a túlélés. Mindez persze társul a koronavírus-járvány bagatellizálásával és relativizálásával, hiszen a fiatal szerző nem a veszélyeztetett korcsoport tagja, illetve azzal a megállapítással, hogy a járványra adott reakció csak a kormányok eszköze hatalmuk megtartására.
Mindezt persze olyan ideológiai maszlag felhalmozása közben állapítja meg, amely az ötvenes évek kommunista szakzsargonjának szellemi színvonalát tükrözi. Az ötvenes évek kommunista értelmiségéből kinőtt liberális egyetemi elit ezen a színvonalon volt képes az unokáit és a dédunokáit kiképezni kommunistának. És amikor már azt hisszük, hogy kellően elképedtünk, szerzőnk nemes egyszerűséggel Mao Ce-tungra és az elveire hivatkozik, aki nyilván a mai Kínában nem ismerné fel az ő csodálatos szocializmusát.”