Harminc év után

„Sokszor halljuk azt, hogy minden eleve el volt rendezve, szinte az eleve elrendelés bölcseleteinek gyenge világi változataként. Holott nemcsak kicsiben, de nagyban is történnek csodák. Jó példa erre a harminc évvel ezelőtti első szabad választások története. Ellentétben az 1848-ban megalakított felelős magyar kormánnyal, 1990 előtt nem volt felkészülési-begyakorlási időszak – reformkor – a polgári erők s ezeken belül a nemzetiek számára. A végre szabad választáson győztes MDF-ben még nemrég azon folyt a vita, hogy mozgalom maradjon-e, vagy politikai párttá formáljuk. A lelkes tagságban buzgott a tettvágy, de a párt szó maga is megriasztotta. Ebbe érezhetően belejátszott az addig létező »egypárttal« kapcsolatos sok taszító tapasztalat. De az idő kocsija gyorsabban robogott velünk, mint akár csak el tudtuk volna képzelni.

Az alig két évvel előtte, 1988. szeptember 3-án keltezett Alapítólevelünk még nemcsak hogy mozgalomként határozza meg az MDF-et, de még abban is óvatoskodott, hogy ilyen szövegrész került bele: »nem fogadja el sem a kormánypártiság, sem az ellenzékiség címkéit és választási kényszereit«. Akár mi magunk, a hozzánk csatlakozó tömegek is egyértelműen ellenzékiek voltak, elutasították a pártállamot. Annyira egyetértettünk ebben, hogy az emberek szinte delejezett erővel találtak egymásra a gombaszerűen szaporodó »szabadság kis köreiben«, s a természetes szerveződés folyamatában például nem is láttuk szükségét megyei »csúcsszervet« alakítani: a megyében csupán a tagszervezetek egyeztető tanácsa (valójában baráti társaságként) ült össze, az is csupán tájékozódni és egyeztetni.

Ám ahogy felsejlettek a választások, elkerülhetetlenné vált az összehangolt, irányított munka. Bár nyelvünkre bogot kötöttünk, hogy ki ne mondjuk, azt azért nagyon is éreztük, hogy még a megszakadt szívet is könnyebb újra munkára bírni, mint a többszörösen szétszakított és módszeresen lepusztított országot ismét működtetni. Akkortájt felkeresett egy francia újságíró, és faggatózott a hogyan tovább-ról. Arról, hogyan és kikkel képzeljük el az eladósított ország, a felbomló gazdaság működtetését. Talán sikerült őt meggyőznöm, bár magam is tele voltam kérdésekkel. Persze, mert ez lényegi szempont volt, s jó megválaszolásához az akkor lehetőnél több ismerettel kellett volna rendelkeznünk. Szerencsére az anyagias korszellemnek megfelelően azt nem jutott eszébe megkérdezni, hogy a lelkekben okozott rombolást hogyan kívánjuk kezelni. Pedig ma már látjuk, ez a fontosabb: egészséges lélekkel minden bajon úrrá lehet lenni. Márpedig az elhallgatások, álértesülések és tilalmak szövevényében felnövekedvén épp közösségünk lelki sértetlenségét nem vehettem adottnak. Sokszorosan szétvert, tengődő magyarságunk elképzelhetetlen kihívás előtt állt: a Schumpeternek tulajdonított szállóige szerint rántottából kellett volna ép tojást létrehoznunk.”