Ha lehetne

„Brüsszelbe, Budapestre s mindenfelé itt, az aranyos szegletben. Nem mondom én, hogy minden dilettáns rosszat akar, bár hallunk kútmérgezőkről s a frissen takart ágyás eltaposóiról, a termés elhurcolóiról, a jogtalan hasznon idegenekkel osztozókról. Volt már ilyen. Bő száz éve ezer hazugságon, nyerészkedésen, heccelésen, fölnyújtózott indulaton összedőlt itt egy világ Közép-Európában. Nem volt tökéletes, de javítható, fejlődőképes. Úgy 1915 körül már lehetett látni, hogy mi lesz a szarajevói beugratásból, hogy nem lesz menekvés. Legkevésbé nekünk. Összefogni kellett volna, de mi százfelé mentünk. S még az se biztos, hogyha összefogunk, győzhettünk volna. Kár lenne tagadni, mások nyakába varrni saját dilettantizmusunkat. Mire észbe kaptunk nagyon késő lett. Túl voltunk az impotens magyar szabadelvűségen, egy rettenetes háborún, a Károlyi–Jászi-dilettánsokon, Kun–Pogány-akarnokokon, Prónay–Ostenburg-vitézeken. Emberi sorsok vannak mindeme változások mögött. Kivándorlás, háborús halál, gyilkosság, kivégzés, javak elkobzása, államosítás, román rablás, hideg bosszú. S közben a köd mögül előbújó élet, az a kert nagyon elvadult, összeszűkült. De a föld termett, s az életösztön mégis erősebb volt minden pusztító szándéknál.

Volt, aki csak borzongott, volt, aki berzenkedett, volt, aki messiás­szerepre vágyott, de volt, aki vetett és aratott. S termés nemcsak a földeken serken, de iskolákban, színházakban, laboratóriumokban, még füstös kávéházakban is. Aztán a világ megint összeomlott. Mennyi erőfeszítés ment veszendőbe, s még az igazságaink kis győzelmei is mind elszálltak a szélben. Az újabb nagy háborút nem kerülhettük el: az első végén Tisza Istvánt meg­gyilkolták, a második elején Teleki Pál önkezével vetett véget életének. Tragikusabb döntés volt ez, s kilátástalanabb a helyzet is. S jöttek megint a dilettánsok és az akarnokok. Nagyon rossz vége lett, megint milliónyi halál, kivándorlás, gyilkosság, kivégzés, javak elkobzása, államosítás, kolhozosítás, orosz rablás. Mire megint eloszlott a köd, az életeket már nem lehetett visszaadni, az elveszett éveket sem, az idegeket sem. De a szerelmesek, az édesanyák, a nagy csavargók hazahúzó ösztönei élnek. A nemzet él, amely nem egy hároméves, harmincéves, de egy ezeréves háborúra is felkészült. Így jöttünk, furcsa álmainkkal.

Megvan bennünk még ez az ösztön, pedig tényleg sokszor eltévedtünk. Megvan még az erő. Az elrettentő erő. A tiltakozó erő. A menekvő erő. Nem a menekülő – a menekvő, a felfelé törő, a fény felé törő erő. A megtizedelést átvészelő dacos erő, a saját végzetünkből kikacsintó erő. Álmodunk még. Bízunk magunkban, a magunk erejében. Az én legutóbbi álomképem egymásba csúszó árnyain a lidérces tekintetek kihunynak, mint magára hagyott tűz a kertben. Csak ketten beszélünk már odabent. Álmodunk. Arról, hogy meglódulunk még egyszer a messzi dombok felé, felettünk tárt szárnnyal suhan a királyi madár, s hazaérünk az édenkertbe újra, ha lehet és ha lehetne.”