„Gyerekkoromban elhűlve nézegettem a térképet, törpének láttam rajta hazánkat, a hatalmas vörös óriást, a Szovjetuniót pedig öröknek, megingathatatlannak. Körülöttünk más, de nálunk lényegesen nagyobb országok, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, mindenki népesebb és erősebb nálunk – ezt szűrtem le magamnak, és gondolom, nem csak én.
De nem csak a térképnézegető kisgyerek, a felnőttek nagy része is azt gondolta, a kommunisták olyan hosszú időre berendezkedtek ebben az országban, hogy felesleges firtatni a végjátékot. Valamikor talán vége lesz, de az is lehet, hogy soha. Legalábbis a kétpólusú világrend szabályrendszere szerint hamarabb tör ki az atomháború, minthogy Európában bárki átadja az ellenőrzést a másiknak.
Az én nemzedékem testközelből tapasztalta meg, hogy a nemzeti lét sokkal erősebb a kényszerű föderalizmusnál. A Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia már régen felbomlott, de oroszok, grúzok, ukránok, szerbek, horvátok, albánok, csehek, szlovákok nagyon is vannak, mi több, a föderáció felbomlása után magától értetődő természetességgel tértek vissza nemzeti létükhöz.
Ahogyan a nemzeti lét természetesebb kötelék az időleges szövetséginél, a nemzeti hagyomány is tartósabb a nemzetközi szervezeteknél. Antall József egyik legnagyobb bravúrja a Varsói Szerződés és a KGST felbomlasztása volt. Ha nem mondja ki, talán nem mindenkiben tudatosul 1990-ben és 1991-ben: ennek most vége, mi nemzeti alapon folytatjuk, illetve keresünk egy másik nemzetközi erőteret magunknak.
A nemzetközi szervezetek – rendszerint nagyhatalmi ösztönzésre – keletkeznek, majd elmúlnak, amikor az újrafelosztáskor okafogyottá válik a működésük. Aki nemzetközi szervezetekre tesz fel mindent, ahelyett, hogy a népet, a nemzeti keretet építené, erősítené, kihívja a végzetet maga ellen.
Az Európai Unió ma teljesen mást jelent, mint 2004-es csatlakozásunkkor. Ahogyan folyamatosan változik a politikai, gazdasági környezet, úgy alakul át maga az unió is. A világ láthatatlan, de attól még nagyon is jelen lévő hatalmi csoportjainak, amelyek nem fedik fel magukat, de a brüsszeli eliten és néhány mulandó figurán keresztül képviseltetik az érdekeiket, az utóbbi másfél évtizedben megsokszorozódott az erejük, a befolyásuk. Hiteles nemzeti politikusok, pártok, mozgalmak híján ez a láthatatlan erőtér letarolta Nyugat-Európát, az elkényelmesedett, veszélyérzetét vesztett, ellenállásra egyre képtelenebb jóléti társadalmakat. Az Európai Unió, amely eredeti célkitűzése szerint a mélyebb nemzeti integrációt szolgálta volna, egyre inkább politikai utópiák kísérleti terepe. Akárcsak az ENSZ, az Európai Unió is zöld utat ad a legelképesztőbb, legelvetemültebb ötleteknek, amelyek között a határok nélküli világot és a harmadik világ millióinak befogadását csak azért említjük, mert két sokáig áthághatatlan, az európai tapasztalatokkal gyökeresen ellenkező fejleményről van szó.”