Hogy vagy?

„Mit a legnehezebb megszokni az otthonülésben?

Olyan keveset töltöttem az elmúlt időkben otthon, hogy a kényszerű karantén egyelőre nagyszerű lehetőség az elmaradt teendők rendezésére. Úgy vagyok ezzel, mint az a friss nyugdíjas, aki az elején még nagyon örül a megnyert szabadidőnek és mindent pótolni akar, amit rég szeretett volna megcsinálni. Így hát nem sokat »ülök«. Ha igen, akkor éppen írok valamit, aztán az okosórám csipog és jelez, hogy ideje egy kicsit felkelni és mély lélegzeteket venni. Levezényli a légzőgyakorlatokat, majd folytathatom a maximum egy órás »gépezést«.

Rendezve az összegyűjtött jegyzeteimet már látom, hogy ha a karantén tovább tartana, meg is írnám azt a könyvet, amit régóta tervezek. Élvezettel kertészkedem a zsebkendőnyi kertben, virágokat ültetek, amiket átteleltettem. Mindig kevés volt az erre fordítható időm, ezért most élvezem, hogy tehetem.

Régóta szoros napirend szerint élek. Reggel imádkozom, tornázom, meditálok, fürdök, reggelizem, szeretteimmel telefonon beszélek és következnek a betervezett feladatok. Nekem ez rendszer, ami fontos. Nem esik szét az időm.

Vannak pszichoterápiás óráim Skype-on, másként most nem tudok rendelni. Nagyon sok hívást kapok, és felhívogatom a barátaimat. Tévém nincs, végre szépirodalmat is ráérek olvasni, sőt, a kora délutáni napsütésben szunyókálok is olykor a teraszon. Nagyon szabadnak érzem magam. Fontos kimondanom, hogy nem pánikolok. Mindnyájan a Gondviselő kezében vagyunk.

Mi az, ami furcsa mód egyáltalán nem okoz nehézséget?

Hát bizony nem hittem volna, hogy a tárolóm rendbe rakásához valaha is hozzáfogok, féltem tőle. Egyedül élek, nem szívesen gondoltam erre a feladatra, de tudtam, most itt van az idő. A nehéz tárgyak, képek, dobozok, bőröndök ijesztő halmaza riasztott, de nekilendültem.

Úgy tettem, mint a fóbiás ember, aki nekimegy annak, amitől fél, és ráámul, hogy eltűnik a félelme.

Most nagyon megkönnyebbültem, kész a munka, ragyog, én is ragyogok, hogy legyőztem önmagam. Mire is jó egy karantén (ha már muszáj)?”