A döntés évei

„A Bastille ostroma után kétszáz évvel döntötték le a berlini falat, de Európa nem újraegyesült, hanem nyugati feléhez hozzácsatolták a korábban szovjet megszállás alatt álló középső részét (az EU-bővítéseket sem a kontinens újraegyesülésének, hanem »keleti bővítésnek« nevezték). Ekkoriban komolyan fennállt annak a veszélye, hogy a 20. századi internacionalizmus bukásával csak annak totalitárius változata lett népszerűtlen. Amint Soros György 1993-ban Temesvárott egy újságírónak fogalmazott: »nyugodtan írja csak azt, hogy a korábbi szovjet birodalomból Soros-birodalom lett«. A nemzeti törekvések akadályozása a neoliberális világrend és a vele egy húron pendülő »nyílt társadalom« közös érdeke volt, amihez kapóra jött a kommunizmus által lefojtott etnikai–vallási konfliktusok kiolvadásának számos borzalmas következménye (örmény–azeri, csecsen–orosz, szerb–albán konfliktus, délszláv polgárháború).

A hidegháborút követő globalizálódás többcsatornás folyamat volt, a »washingtoni konszenzus« alapján működő neoliberális gazdasági központok (IMF, Világbank, WTO) financiális elvárásainak könyörtelen érvényesítése mellett támaszkodott a »demokrácia-exportért« felelős amerikai katonai erőre, és terjesztette azokat a kulturális üzeneteket, amelyek a »globális civil társadalom« (John Keane) kódjai voltak. Bár eleinte úgy tűnt, hogy 1989-ben az amerikanizmus végérvényesen győzelmet aratott, és ezáltal eljött a »történelem vége« (Francis Fukuyama), hamarosan mégis bekövetkezett a »civilizációk összecsapása«(Samuel P. Huntington), ami nemsokára a »globalizációk összecsapásává«(Stanley Hofmann) fokozódott. A globalizáció révén a technológia, a közlekedés, a kommunikáció és a pénzügyi tranzakciók valóban az egész Földön elterjedtek, de az értékek nem váltak egyetemessé.”