Az agymosó technikák ellenében

„Az elmúlt három évtizedben alaposan megváltozott az irodalom helyzete és társadalmi szerepe.

Eleinte mindannyian fellélegezhettünk, hogy megszűnt a pártirányítás, megszűnt a közvetlen állami beavatkozás, nincs cenzúra. Az irodalmi intézményeket, műhelyeket politikai ok miatt nem bünteti senki, a pártbürokratáknak nem tetsző írásokért, mondatokért nincsen megtorlás, nem zúznak be könyveket, nem váltanak le a pártpolitikával szembeszegülő főszerkesztőket vagy akár egész szerkesztőségeket. Nem fegyelmezik az írókat, nem tiltják el időről időre a publikálástól vagy a művek színházi bemutatásától. És végül: nem függesztik tekintetüket szorongva Aczél Györgyre, amint valami pártértekezleten, eligazításon nyilatkozik a „három T” jegyében, megítélve eleveneket és holtakat.

Eljött az áhított szabadság?

Nem igaz, hogy az írók attól hökkentek meg, hogy hirtelen rájuk szakadt a szabadság, és zavarukban nem tudtak élni vele, hanem az volt váratlan, hogy szinte megszűnt az állami támogatás, de gazdag, művészetpártoló mecénások sem voltak, és vásárlók is egyre kevesebben. Eleinte még volt érdeklődés, de idővel elfogyott a levegő a könyvkiadók és a folyóiratok körül. Elfogyott a szerep is, a közéleti színpadon tolongva megjelentek a pártok, a pártharcok és velük együtt a politikus szereplők. Már nem az irodalom, nem az újabb és újabb izgalmakat keltő írók, művek álltak a közérdeklődés középpontjában, hanem maga a politika. A politikusok mellett a közgazdászok és a jogászok lettek az átalakulás sztárjai vagy bulváros celebjei.

Hogy állunk ma, évtizedek múltán? Lassacskán változott a helyzet. Több lett ugyan az állami pénz a kultúra támogatására, valamelyest nőtt az irodalom iránti érdeklődés, de igen szűk körben, és csökkenni látszik a társadalomban a figyelem a politikusok szavára is.

Ha igaz, hogy a társadalom valamiképpen kettészakadt, akkor elmondhatjuk, hogy műveltségben és a művelődés igényében valóban így áll a helyzet. Az emberek sokasága fordul más felé. Tömegeket tart bűvöletében a különféle tévécsatornák, internetes portálok felületes, gyakran hazug »tájékoztató« szolgáltatása, agymosó technikája, stílusában is ízlést és erkölcsi tartást romboló, roncsoló tevékenysége. Bár nem látunk a jövőbe, azzal számolni kell, hogy ez a tendencia megmarad a be-látható jövőben. E tekintetben lassan beérjük a nyugati társadalmakat, ahol most egyre inkább a népbutítás hipnotizáló nagymesterei uralkodnak, és a humán szellemi elit a maga szűk körébe szorul vissza, egyedei szinte már csak egymásnak írnak, egymáshoz szólnak.

Ebből a helyzetből kell kitörnünk, ebből az egyre szűkebbre szoruló körből, vissza irodalmi klasszikusaink példájához. Mert lehet ugyan, hogy az író nem vátesz, nem próféta többé, de ha a szellem embere, ha az igazság felmutatásának egyik írástudó szolgálója akar lenni, akkor nem vonulhat el ma sem a közösségétől egy távoli szigetre. Akkor meg kell találni ma is a szavakat, amelyek utat nyitnak a kérdéseikre mai válaszokat váró mai magyarokhoz. Bíró Zoltán irodalomtörténészünket idézem: »Ám ha nem érez semmi felelősséget a saját népe iránt, nemzete jövője iránt, akkor – csak azért, mert ő írónak tudja magát – ne várja a társadalom elismerését, sem az állam támogatását.«

Igen, tisztelt közgyűlés, joggal várja bárki az állam képviselőitől, a kulturális élet irányítóitól, hogy a közpénzeket ne szórják szét silányságokra, értéktelen erőlködésekre, hanem támogassák azokat a műhelyeket, amelyek a nagyobb közösség, a nemzet számára teremtenek értékeket. Az állam pedig az íróktól és az irodalmi műhelyektől szellemi értékteremtő teljesítményt vár, amit – minden irányzatos vitától függetlenül – jó lélekkel támogathat.

(Elhangzott 2019. november 30-án Budapesten, az Írószövetség tisztújító közgyűlésén.)”