Zentai csaták

„Szinte nincs olyan magyar család, amelyet idestova száz esztendeje ne kötne valamilyen ismert vagy titokzatos szál ahhoz a nemzetgyilkossági kísérlethez, amit Trianonnak nevezünk. Az elszakított területek valamelyike, légyen az Erdély vagy Délvidék, Kárpátalja vagy Felvidék, a Drávaszög vagy a Mura-vidék, netán az idegesítően »sógoroknak« becézett osztrákokhoz került Vár- vagy Őrvidék – mind-mind egy-egy kapcsolódási pont, gyakran a múlt izgató homályába vesző ösvény, az idegek, ösztönök mélyébe égett kötelék. Olyan kollektív vérségi, érzelmi bilincs, amiből nincs szabadulás. És ne is legyen.

Családunknak Délvidék, a Tisza-mente jutott. Erről szegény jó édesapám éppúgy nem tehetett, ahogy a szülei sem arról, hogy a históriai sorsszerűség eljuttatta őket odáig, hogy a vészterhes 1919-es esztendőt követően, valamikor a hasonlóképpen sorsfordító 1920-as év elején úgy döntsenek, Magyarkanizsáról fölszekereznek vagy húsz kilométerre északnak, Szeged városába. Azért, hogy az útban levő kisded érkezzen magyar világba. Amikor a hatvanas évek elején sorjázni kezdtek a különleges emberek nálunk Rókuson, akik mindig a karácsony esték örömteli, áradó és megnyugtató bőségét hozták magukkal, rágógumit és rizses csokit, rumpuncsot és képregényeket, később mindenféle tiltott könyvet meg folyóiratot, barátságosak voltak és önzetlenek, nyíltszívűek és ízes zárt é-kkel teli nyelvjárást beszélők. Ma már tudom: a kocka akkor végérvényesen el lett vetve.”