Peter Handke Nobel-díja: mi ez, kérem, provokáció?

A népi bölcsesség úgy tartja, hogy ha olyan világraszóló botrány rázza meg a Svéd Királyi Akadémiát, hogy a testület szégyenében ki sem osztja az irodalmi Nobel-díjat, akkor a következő évben nagyon teperni fognak, hogy helyreállítsák a reputációjukat, és a díjat valami kimondhatatlan nevű kerekesszékes leszbikusnak adják Ghána-alsóról. Ez a föltételezés, maradjunk annyiban, némileg leegyszerűsítő – még ha sok esetben jogosak is a szóban forgó „reputációt”, annak mindenféle politikai és esztétikai vetületeit érintő kételkedések.

Furcsa, de az irodalmi Nobel-díjjal kapcsolatban mindenkiben – a sznobokban és a gyűlölködőkben egyaránt – az a meggyőződés él, hogy az nagy cucc. Hogy azt tényleg a világ legjobb íróinak adják – vagy kelleni adni. Hogy Nobel-díjasnak lenni sub specie aeternitatis nézve jelent valamit. Pedig aligha jelent többet, mint egy időre megugrott könyveladásokat, a „lélek árján fénylő forró igék”-dolog

A nagy kérdés persze továbbra is az marad, miért szeretnek hangos megfejtéseket tenni az ügyben olyanok, akiknek valamelyik kalandos Berkesi András-regény volt az utolsó olvasmányélményük.

Sok jót nem ígért a díjat odaítélő bizottság új elnökének, Anders Olssonnak a nyilatkozata, miszerint ezután a „sokszínűség” sokat fog nyomni a latban a döntések meghozatalakor.

Ehhez képest már-már provokációnak számít, hogy – Olga Tokarczuk mellett, akit e sorok írója nem ismer – az osztrák Peter Handkénak ítélték az idei Nobelt. Handke ugyanis fölvilágosult körökben páriának számít, amiért a délszláv háború idején kiállt a szerbek mellett, és védelmébe vette Szlobodan Milosevics rendszerét – sőt a controversial szerb vezetőnek még a temetésén is beszédet mondott. „Politikai nézeteit tekintve, amelyek rettenetesek, Handkénak nem kellene, hogy esélye legyen a díjra” – jegyezte meg a minap a The New Republic szerzője, aminél szomorúbb (cringe af, mondja a művelt angol) mondatot én nem nagyon olvastam mostanában.

Hogy bölcs dolog volt-e ez a Milosevics-pártiság, arról nincsen különösebb véleményem – azt is könnyen elfogadom, ha nem.

mit tartunk az ő szempontjából igazán autentikus magatartásnak: azt, hogy a várható kiközösítés tudatában is szilárdan tartja magát a véleményéhez (ami persze súlyos tévedésnek bizonyulhat), vagy azt, hogy együtt bégeti a tömeggel a helyes nézeteket (amelyek persze gyakorta nem jelentenek többet a hivatalosan elfogadott nézeteknél).

Nyersen fogalmazva: lehet, hogy Handke hülye volt, viszont azt nem lehet eltagadni tőle, hogy bátran beleállt az értelmiségi szarviharba – ennek a bátorságnak a töredékét sem találjuk meg azokban a szerzőkben, akik oly számosan vannak jelen a fogadóirodák listáin, akiknek Handkéval ellentétben nyilván esélyük kéne, hogy legyen a Nobelra,

akik azzal vitték nagyra, hogy irodalmi köntösbe csomagolták az ezerszer is elnyűtt kortárs prêchi-prêchá-t.

Mielőtt a kommentelők felvetnék: nem, Nádas Péter nem tartozik ide, aki nagyon is jelentős alkotó, a Párhuzamos történetek-ért magasan megérdemelné a Nobelt.

Persze önmagában ez a bátorság még semmit nem mond a Handke-életmű értékéről. A szerencsés helyzet az, hogy Peter Handke nagy író.

Néhány hete került a kezembe A kapus félelme tizenegyesnél, aminél realistább könyv nem nagyon született rólunk, mindenen-túli emberekről, az alapállásunkról, a jelölő alól kiszaladt jelöltről. A regényben Josef Bloch megöl egy mozipénztárosnőt (mondjuk inkább azt, úgy esik, hogy meggyilkolja őt), majd elutazik egy határmenti faluba, ahol mást nem tesz, csak járkál fel-alá, lesi a népeket, görcsösen próbálja felfejteni az idegenné lett összefüggéseket, amelyek körbeveszik és fojtogatják őt.

„Egy darabig újból ment is minden; emberekkel beszélt, akiknek a szájmozgása egyezett azzal, amit mondtak; a házak nem csak homlokzatból álltak; a tejüzem rakodórámpájáról nehéz lisztes zsákokat cipeltek a raktárhelyiségbe; ha valaki odakint az utcán elkiáltotta magát, csakugyan úgy hallatszott, mintha onnan jönne a hang; a járókelőket, akik a szemközti járdán elhaladtak, mintha nem fizették volna meg titokban a háttérben, hogy ott haladjanak” – de csak pillanatnyi, illuzórikus ez a nyugalom, a jelentéseket hamarosan mindenestül szétmarja a paranoia, a nyelv egy megfoghatatlan vád alattomos eszközévé válik.

Bloch, a volt futballkapus nyughatatlanul rója az utat, ami – mint Baudelaire-től tudjuk – a „jelképek erdején” visz át,

„»Tánctanfolyam?« Ez a szó meg mire céloz vajon? Egy lány, elhaladva mellettük, a »retiküljében« kotorászott, egy másikon pedig »hosszú szárú« csizma volt. Rövidítései ezek valaminek?” 

„Minden, ami csak egyáltalán elgondolható, látható: foglalt volt már” – Handkénél aligha írták le tökéletesebben a posztmodern ember tragikátlan gyötrelmeit.