Az irodalmi Nobel-díjat elnyerő Peter Handke fölvilágosult körökben páriának számít – viszont tényleg nagy író.
A népi bölcsesség úgy tartja, hogy ha olyan világraszóló botrány rázza meg a Svéd Királyi Akadémiát, hogy a testület szégyenében ki sem osztja az irodalmi Nobel-díjat, akkor a következő évben nagyon teperni fognak, hogy helyreállítsák a reputációjukat, és a díjat valami kimondhatatlan nevű kerekesszékes leszbikusnak adják Ghána-alsóról. Ez a föltételezés, maradjunk annyiban, némileg leegyszerűsítő – még ha sok esetben jogosak is a szóban forgó „reputációt”, annak mindenféle politikai és esztétikai vetületeit érintő kételkedések.
Furcsa, de az irodalmi Nobel-díjjal kapcsolatban mindenkiben – a sznobokban és a gyűlölködőkben egyaránt – az a meggyőződés él, hogy az nagy cucc. Hogy azt tényleg a világ legjobb íróinak adják – vagy kelleni adni. Hogy Nobel-díjasnak lenni sub specie aeternitatis nézve jelent valamit. Pedig aligha jelent többet, mint egy időre megugrott könyveladásokat, a „lélek árján fénylő forró igék”-dolog
A nagy kérdés persze továbbra is az marad, miért szeretnek hangos megfejtéseket tenni az ügyben olyanok, akiknek valamelyik kalandos Berkesi András-regény volt az utolsó olvasmányélményük.
Sok jót nem ígért a díjat odaítélő bizottság új elnökének, Anders Olssonnak a nyilatkozata, miszerint ezután a „sokszínűség” sokat fog nyomni a latban a döntések meghozatalakor.
Ehhez képest már-már provokációnak számít, hogy – Olga Tokarczuk mellett, akit e sorok írója nem ismer – az osztrák Peter Handkénak ítélték az idei Nobelt. Handke ugyanis fölvilágosult körökben páriának számít, amiért a délszláv háború idején kiállt a szerbek mellett, és védelmébe vette Szlobodan Milosevics rendszerét – sőt a controversial szerb vezetőnek még a temetésén is beszédet mondott. „Politikai nézeteit tekintve, amelyek rettenetesek, Handkénak nem kellene, hogy esélye legyen a díjra” – jegyezte meg a minap a The New Republic szerzője, aminél szomorúbb (cringe af, mondja a művelt angol) mondatot én nem nagyon olvastam mostanában.
Hogy bölcs dolog volt-e ez a Milosevics-pártiság, arról nincsen különösebb véleményem – azt is könnyen elfogadom, ha nem.
mit tartunk az ő szempontjából igazán autentikus magatartásnak: azt, hogy a várható kiközösítés tudatában is szilárdan tartja magát a véleményéhez (ami persze súlyos tévedésnek bizonyulhat), vagy azt, hogy együtt bégeti a tömeggel a helyes nézeteket (amelyek persze gyakorta nem jelentenek többet a hivatalosan elfogadott nézeteknél).
Nyersen fogalmazva: lehet, hogy Handke hülye volt, viszont azt nem lehet eltagadni tőle, hogy bátran beleállt az értelmiségi szarviharba – ennek a bátorságnak a töredékét sem találjuk meg azokban a szerzőkben, akik oly számosan vannak jelen a fogadóirodák listáin, akiknek Handkéval ellentétben nyilván esélyük kéne, hogy legyen a Nobelra,
akik azzal vitték nagyra, hogy irodalmi köntösbe csomagolták az ezerszer is elnyűtt kortárs prêchi-prêchá-t.
Mielőtt a kommentelők felvetnék: nem, Nádas Péter nem tartozik ide, aki nagyon is jelentős alkotó, a Párhuzamos történetek-ért magasan megérdemelné a Nobelt.
Persze önmagában ez a bátorság még semmit nem mond a Handke-életmű értékéről. A szerencsés helyzet az, hogy Peter Handke nagy író.
Néhány hete került a kezembe A kapus félelme tizenegyesnél, aminél realistább könyv nem nagyon született rólunk, mindenen-túli emberekről, az alapállásunkról, a jelölő alól kiszaladt jelöltről. A regényben Josef Bloch megöl egy mozipénztárosnőt (mondjuk inkább azt, úgy esik, hogy meggyilkolja őt), majd elutazik egy határmenti faluba, ahol mást nem tesz, csak járkál fel-alá, lesi a népeket, görcsösen próbálja felfejteni az idegenné lett összefüggéseket, amelyek körbeveszik és fojtogatják őt.
„Egy darabig újból ment is minden; emberekkel beszélt, akiknek a szájmozgása egyezett azzal, amit mondtak; a házak nem csak homlokzatból álltak; a tejüzem rakodórámpájáról nehéz lisztes zsákokat cipeltek a raktárhelyiségbe; ha valaki odakint az utcán elkiáltotta magát, csakugyan úgy hallatszott, mintha onnan jönne a hang; a járókelőket, akik a szemközti járdán elhaladtak, mintha nem fizették volna meg titokban a háttérben, hogy ott haladjanak” – de csak pillanatnyi, illuzórikus ez a nyugalom, a jelentéseket hamarosan mindenestül szétmarja a paranoia, a nyelv egy megfoghatatlan vád alattomos eszközévé válik.
Bloch, a volt futballkapus nyughatatlanul rója az utat, ami – mint Baudelaire-től tudjuk – a „jelképek erdején” visz át,
„»Tánctanfolyam?« Ez a szó meg mire céloz vajon? Egy lány, elhaladva mellettük, a »retiküljében« kotorászott, egy másikon pedig »hosszú szárú« csizma volt. Rövidítései ezek valaminek?”
„Minden, ami csak egyáltalán elgondolható, látható: foglalt volt már” – Handkénél aligha írták le tökéletesebben a posztmodern ember tragikátlan gyötrelmeit.
Az MCC Magyar–Német Intézetének igazgatója szerint a fiaskó ugyan nem Friedrich Merz személyes veresége, de Németországnak a jövőben minden nemzetközi érdekérvényesítő helyért sokkal keményebben meg kell majd harcolnia.
Ahogy többször elmondtam, erősen torzítóak a nominális GDP összehasonlítasok.
A makrogazdasági mutatókon túli aspektusokat is számba véve nem csak az életszínvonal, a jóllét is növekedett idehaza. Bőven van még teendő, de az új kormány stabil alapokról indulhat a kampányígéretek beváltására.
Mint minden rendszer, ez is úgy indul el most hódító útjára, hogy lendületesen hangsúlyozza, hogy ő „más”, hogy ő majd megmutatja, hogy lehet más a politika.
Ez mind szép és jó, de nem inkább a svédországi Helsingborgban, a NATO-tagországok külügyminiszteri találkozóján elhangzottakról kellene tájékoztatnia a nagyérdeműt?
A Tisza-kormány szóvivői kifejtették: „Ha Magyar Péter kommentel a Facebookon, akkor az a miniszterelnök kommentje”.
A „queerek” sem maradnak műsor nélkül.
A magyar válogatott szövetségi kapitánya elmondta, mi nem tetszett neki a mérkőzésen.
