Európa árkai

„Harminc éve, hogy Hans-Dietrich Genscher a prágai Lobkowitz-palota félhomályba burkolózó teraszán kimondta azt a mondatot, amelynek a második fele a nagykövetségen tartózkodó NDK-s menekültek örömkiáltásai miatt nem is hallatszott. Ez a jelenet az 1989-es év ikonikus jelenetei közé tartozik. Az ujjongás nem csak annak szólt, hogy felszámolják a követségen uralkodó áldatlan állapotokat. Azon a szeptemberi éjszakán több mint négyezer NDK-s német legnagyobb álma vált valóra. Mindent maguk mögött hagytak, hogy elmeneküljenek az SED-diktatúra elől, és végre szabadságban élhessenek. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a »testvérnemzetek« is felkeljenek és lerázzák magukról a kommunista igát. 

Csehek, szlovákok, magyarok, lengyelek és más nemzetek is »vissza akartak térni Európába«, ahonnan kitépte őket Sztálin. Mára már rég megérkeztek oda ezek az államok, ahogy azt az EU- és NATO-tagságuk is mutatja. De a korai kilencvenes évek a szabadság, demokrácia és jogállamiság egész kontinensre való kiterjedése okozta lelkesedését mélyreható kijózanodás váltotta fel.

Azok az árkok, amikről Maas Prágában beszélt, megnyíltak. Amíg harminc éve a múlt volt az, ami megterhelte Lengyelország és az akkori Csehszlovákia kapcsolatát Németországgal, ma az egyet nem értés kerül egyre gyakrabban képbe, ha a közös jövőnkről van szó. Nem csak a menekültpolitika körüli vita az, amelyben – minden különbség ellenére – a közép-európai országok jobban ragaszkodnak a nemzeti szuverenitásukhoz, mint néhány régebbi EU-tagállam. 

Közép-Európa történetét tekintve ez nem lehet meglepő. De azt, hogy az alkalomadtán traumatikus tapasztalatok miatt ragaszkodni kell az illiberális nacionalizmushoz, mindenesetre csak néhány gátlástalan populista hangoztatja. Ha túl akarunk lépni az Európát – nem észak-déli irányban – átszelő árkokon, akkor minden oldalnak részt kell venni a betemetésükben. Ehhez, csakúgy mint harminc éve, a jog és a szabadság szolgálnak alapanyagul.”