„Színházak, múzeumok épülnek, ezerféle kulturális rendezvény közül választhatunk. Mi tehát az alapvető probléma a Zsolnaykkal és a herendikkel? Ugyanaz, mint ami a Városligetben épülő kultúrcsodákkal? Hogy az élet kultúrájának értékeit mutatják meg? A degenerált szélsőliberális gondolkodók eljutottak addig, hogy minden, ami 2010 óta az ország egészében, de kiváltképp kultúrájában történik, csak rossz lehet. A valódi liberális értékeket – szerintük – a belvárosi romkocsmák marihuánás füstjében, a trágár irodalmi művekben, a legkülönbözőbb szexuális perverziók támogatásában és a képzőművészetet otromba provokációkra felhasználók álalkotásaiban találhatjuk meg.
A magyar kultúrpolitika azonban, mint a Fekete Péter által bemondott számadat is bizonyítja, módszeresen halad az értékmentés és értékteremtés útján. Például a Magyar Művészeti Akadémiával. Kidolgozták a magyar művészek minden korosztályát méltó módon támogató rendszerüket. Ezrek kaphatnak alkotómunkájukhoz ösztöndíjat vagy támogatást, a nyugdíjas korú művészek ezrei pedig nyugdíj-kiegészítő művészjáradékot. Liberálisék erről nem nagyon beszélnek, hiszen ha végigvizsgálnánk a névsort, hogy kik is részesülhetnek mindezekből a javakból, kiderülne, hogy az ő köreik tagjai is elfogadják mindazt, ami a törvények szerint jár. És ez így helyes.
Az meg, hogy a konzervatív kultúrpolitika kapcsán az izgága és műveletlen liberális újságírók mantrázzák, hogy provincializmus, hogy jönnek a mélymagyar parasztok a szarból, hogy az igazi művészet rögtönzés, villámcsődület, installáció és akció, ezen bizonyos Gulyás Márton anarchista bajkeverőn kívül már mindenki csak mosolyog.
Magyarországon tehát az Európai Unióban szokásos támogatások több mint dupláját kaphatják meg a kultúra szereplői. Úgyhogy célszerű lenne megmondóembereiknek kevesebbet provinciálisozni és mucsaizni. Nem éppen magyar a szólás, de a helyzetre jól illik: a kutya ugat, a karaván halad.”