és ezt megelégelve elköszöntek tőle.
A focivilág teljes felfordultságára semmi sem mutat rá jobban annál a ténynél, minthogy egy játékost – ráadásul a csapatkapitányt – retorzió érhet azért, mert kapcsolatot tart fent az ultrákkal, őket dicsérő pólóban ünnepli egy gólját vagy egy vezérszurkoló temetésén részt vesz. Néha tényleg az az érzésem, hogy mindenki elveszítette a kapcsolatát a valósággal, és csak azért, mert gigaklubok mérkőzéseit nézzük a tévében, amelyek játékosai tényleg nemigen állnak bármiféle kapcsolatban is a szurkolókkal, rögtön azt gondoljuk, hogy ez a normális.
Én ugyan nem gondolom, hogy egy klub csak a szurkolói miatt létezik és hogy a szurkolók mindent megtehetnek, de teljesen felesleges egy olyan vezetőségnek focicsapatot működtetni, amely közveszélyes, bármikor problémát teremtő közegnek bélyegzi a saját szimpatizánsait.
Daniel Frahn karrierjén ezzel egy többet el nem törölhető stigma keletkezett, mindezt azért, mert a pc irtózatos csatazajában beszart egy klubelnök.
Így mennek tönkre az egzisztenciák,
amire mi is számos példát láthattunk a kétezres évek közepéig.
Nagyon fontos kitétel azonban és nem lehet eleget ismételni, hogy ilyen retorziók csak a radikális jobbos szimpátiáikat kinyilvánító játékosokat érhetnek. (Nem mintha bárki is bizonyította volna, hogy Frahn bírna ilyenekkel.) Paolo Di Canio élete folyamatos Canossa-járás volt felvállalt fasiszta-szimpatizáns nézetei miatt, és hiába volt a közvetlen olasz focista elit utáni első sorban a ’90-es évek végén, egyszer sem kaphatott lehetőséget a válogatottban. Arra pedig a foci iránt kevéssé fogékony olvasók is emlékezhetnek, micsoda hisztéria tört ki, amikor egy római derbin lőtt gólját római szalutálással ünnepelte.
Christian Abbiati ellen, aki a Juventus és a Milan kapusa is volt, nem egyszer tüntettek is, példának okáért a Milan egy Svájcban játszott meccsén, mert Di Canióhoz hasonlóan nem átallott őszintén beszélni erősen jobboldali meggyőződéséről.
És akkor megemlíthetnék igazán nagy neveket is, akik időben észbe kaptak, miszerint kussolni jobban megéri ebben a kifacsart világban, ezért jobbára csak a karrierjük elején kerültek kényelmetlen helyzetekbe. Fabio Cannavaro, aranylabdás és vb-győztes olasz védő 1997-ben egy Evita Perón emlékére szervezett ifjúsági tábor védnöke volt, később, már a Real Madridban focizva meg egy vesszőnyalábos olasz zászlóval ünnepelt. Gianluigi Buffonról meg egyenesen azt írta a The World through Soccer: The Cultural Impact of a Global Sport című értekezés, hogy ő Di Canio igazi párja politikailag, hiszen mindketten értik a kódolt mondatok technikáit, és természetesen mindketten fasiszta-szimpatizánsok.
Ezeket a történéseket mindannyiszor hisztéria kísérte és tiltakozásokat váltottak ki.