„Sokszor írtam elítélőleg az RMDSZ negyed évszázada fontos tisztségeket, törvényhozói mandátumokat vivő politikusairól, jelezve, hogy eljött az idő a váltásra, egyesek esetében a teljes visszavonulásra, másokéban a háttérbe vonulásra. Tudom, érzékenységeket sértettem ezáltal, hiúságukban egyesek túlreagálták a történetet, míg mások alattomos módon, a háttérben maradva próbáltak bosszút állni. Lelkük rajta. Az idő végül engem igazolt, közülük sokan mára háttérbe szorultak, bár az is igaz, onnan is igen aktívan próbálják – nem is sikertelenül – befolyásolni az események alakulását.
Ilyen körülmények között magától értetődő, mondhatnám: természetes, hogy örültem a közéletben, különösen a politikában felbukkanó minden egyes új arcnak. Balga módon azt reméltem, hogy elegendő, ha “fejükön másként tapad a haj”, ha “ajkukon másként csörömpöl a szó”, hogy általuk felfrissüljön, megújuljon, esetleg megigazuljon az erdélyi magyar politikai és közélet. Tévedtem.
Ellentétben néhány általam is nagyra tartott budapesti újságíróval, szerkesztővel, akik – bizonyos reálpolitikai megfontolásokból – azt állítják, hogy ez az RMDSZ nem az az RMDSZ, kénytelen vagyok újfent kijelenteni: de bizony igen! Egy bolsevik fogantatású szervezet képtelen megváltozni. Nevezhetik őket reformkommunistának, posztkommunistának, de lényegüket tekintve csak kommunisták maradnak. Előbb-utóbb belátják ezt Budapesten is…”