A normalitás nem lehet illegalitásban

„Már jó ideje nyilvánvaló, hogy a globalista erők – a keresztény hit meggyengítése és a nemzet lebontása után – a társadalom legalapvetőbb építőkövét, a családot vették célba, hogy annak emberemlékezet óta magától értetődő mivoltát összezavarják és ezáltal az embereket még kiszolgáltatottabbá tegyék. E veszély ismeretében sokunkat megdöbbentett, hogy az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) felelősségre vonta azt a népviselettel foglalkozó hollókői vállalkozást, amelyik – a településen élők megbotránkozására, Hollókő zárt keresztény közösségére hivatkozással – nem kölcsönözte ki egy transzneműnek az általa választott leányruhát.

Nem az a legfőbb kérdés, hogy miért akart népviseletbe öltözve provokálni egy transznemű Hollókőn, a hagyományos vidéki életmód és falusi kultúra ikonikus emlékhelyén, hanem hogy Magyarországon egyáltalán eljárás alá vontak és elmarasztaltak emiatt egy vállalkozást. Hiszen miért ne dönthetne úgy valaki, történetesen aki a (szakrális tartalommal átitatott!) népi kultúrát közvetíti, hogy olyan célra nem nyújt szolgáltatást, ami ellenkezik az elveivel? Hiába mondja ki az alaptörvény a gondolat és a lelkiismeret szabadságát, a hamis tolerancia harcosai ezúttal is tűrésre kötelezték a normalitás képviselőit. Mindez azonban nem mehetett volna végbe a Medgyessy-kormány idején életre keltett Egyenlő Bánásmód Hatóság nélkül, amit időzített bombaként helyeztek el a nyitott társadalomnak nevezett emberkísérlet ügynökei a magyar jogrendszerben.

A 2003-ban elfogadott, SZDSZ-es társadalompolitikai műhelyekben előkészített törvény az egyenlő bánásmód követelményét olyan személyeknek írja elő, akiknek van a jogszabályban felsorolt védett tulajdonságok valamelyike. Ezen a listán a nemi identitás is védett tulajdonságként szerepel, ami önmagában a genderideológia törvényi elismerésével ér fel. A törvény végrehajtásáért felelős EBH – ellentétben az ombudsmannal – nagyon erős jogosítványokat élvező intézmény, különösen azáltal, hogy a jogalkotó rendkívül széles körben határozta meg a diszkrimináció fogalmi körét: nemcsak a zaklatás, a megtorlás vagy éppen a jogellenes elkülönítés tartozik ide, hanem bevezeti a közvetett hátrányos megkülönböztetés tilalmát is. Olyan nehezen megfogható esetekről van szó, amikor az egyenlő bánásmód látszólag érvényesül, azonban az intézkedés vagy éppen mulasztás (a jogvédők szerint) olyan eredményre vezet, ami védett tulajdonságú személyeket vagy csoportokat »lényegesen nagyobb arányban hátrányosabb helyzetbe hoz, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben lévő személy vagy csoport volt, van vagy lenne.«

A törvény mindenkire kötelező, és aki nem tartaná be, arra lesújt az EBH szigora. A nyugat-európai mintára rendkívül erős hatáskörökkel felruházott hatóság eljárásában – példátlan módon – megfordul a bizonyítási teher: nem a panaszosnak kell bizonyítania, hogy vele szemben jogsértést követtek el, hanem az eljárás alá vontnak kell »kimosakodnia magát«, vagyis igazolnia kell, hogy az egyenlő bánásmód követelményét megtartotta. Nevezhetjük ezt akár a »bűnösség vélelmének« is. Az eljárást komolyan kell venni: ha képtelen megdönteni az ellene szóló vélelmet, meg is bírságolhatják, aminek az összege ötvenezer forinttól hatmillió forintig terjedhet. Aligha kérdéses, hogy ilyen tág mozgástér mellett adott a lehetőség a hatóság számára, hogy – mit sem törődve a gondolat szabadságához fűződő emberi joggal – bármikor tönkretegyen egzisztenciális alapon egy-egy konzervatív kisvállalkozást a mögötte álló családdal együtt.”