Látomás a Duna-korzón

„Ülünk itt a korzón, a végtelen hosszúságú könyves, bódés, emberáradatos Duna-parti utcának kialakított »térben«. Emlegetik, emlékszünk, valamikor, jó tizenöt éve, volt ám Könyvhét a bazilika előtti téren is, bezzeg az és ez, parkolási nehézségek és a (mostanra elég megrökönyödött) turisták és a szűkösség okozta beszorítottság, és a forgalom és megint csak a parkolás… Szakolczay Lajos érkezik, megélénkül mindenki, még Döbrentei Kornél szigorú vonásai is megenyhülnek. Amonnan Püski Pista integet – ölelések, kedvesen biztató hátbaveregetések, koccintások, nevetés, dedikálás, könyvlapozgatás.

A hajókiránduláson, a bársonyos nyárestében csak megrendült csodálattal lehet nézni a tatról a világ minden királynői fenségét magasan felülmúló, méltóságteljes lassúsággal a magyar halhatatlanságba elúszó Budapestet. Olyan, szinte felfoghatatlanul gyönyörű, hogy látom, régi jó barátom elfojtott sóhaj (»uramisten…«) kíséretében kóbor könnycseppet töröl ki a szeme sarkából. Megértem.

És már nem számít, hogy a kicsinyes klikkharcok, a gondos, a futballban használatosnál sokkal lényegesebb, komolyabb helyezkedések között, az érdek hol itt, hol ott kilógó lólábait kerülgetve kell elmenni azért a pohár vörösborért. És hogy mennyire indokolt az éles szemű, hajszálpontos észrevétel, Bulgakov Mester és Margaritája előtt tisztelegve: tisztára Gribojedov…a TÖMEGÍR. Nem?

Vajon ki tudja?”