„Csak annyira kell bántani, hogy amikor azt hiszi, hogy ügyes volt, hogy mehet, egyszer csak szedegesse a szájából a fűszálakat, és nézzen fölfelé, hogy ez meg mi volt. Mi állunk fölötte, sőt, már ott sem vagyunk, csak jelezzük, hogy semmi. Nem is ez az izgalmas, hanem a kis boldogság, ami ilyenkor éri a legtöbb futballozó embert, ha bevallja, ha nem. Egy ügyes kis mozdulat, és már hasal is a másik. Azt hitte, az van, amit ő akar, aztán egyetlen pillanat, és azt sem tudja, hogy egyben van-e még. De nincs baja, ez nem veszélyes, csak megoldja a problémát. És néha jól is esik. Rászokni persze komoly jellemhiba. Éppen, mert nagy a csábítás.
A nagy felrúgás, ami fáj, az más. Aki azt is élvezi, beteg. Van ilyen. És futballkultúrában élünk. A kormányfő futballistának készült, lelkében tán ma is az. Környezete olyan, mint ő. Innen meg lehet érteni, miért rugdossák fel ilyen laza mozdulatokkal az ellenfeleket, ha kell, ha nem. Rászoktak.