Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak

„A történet legnehezebben emészthető részének a magyar »elem« számított. Mindenekelőtt azért, hogy ilyen jelentős létszámban megmaradt a román tenger közepén, de Kolozsvár építészetének egyértelmű magyar identitása is gombócként akadt a torkokon. A kérdések ugyanazok: akkor hogy is van ez? És miért? Tovább bonyolította a képet, amikor kiderült: a túlnyomórészt egyházi tulajdonban lévő épített örökség továbbéltetését célzó felújításokra elsősorban Magyarországról érkezett finanszírozás. Mármint hogy onnan ide? – formálódott az újabb kérdés. De hogyan? És miért?

A magyar kormány nemzetpolitikai célkitűzéseiről beszélni minden magyarságtörténeti előélet nélküli embereknek igazán embert próbáló feladat. Főleg olyan körülmények között, ha mindjárt érkezik is a szabványreakció a nyolcvanas éveiben járó Kelet-Európa-szakértőtől: szóval ez van Orbán Viktor fejében? A felhang cseppet sem elismerő. Inkább gyanakvó, mint amikor kéznyújtásnyi közelségbe kerül valamiféle bűzös összeesküvés leleplezésének lehetősége. Csőre töltve a revizionizmus vádja is, innen indultunk hát újabb kanyarok felé. Menet közben pedig minden lépésre találkozhattunk a nyugat-európai média panelmondataival, amelyekkel a magyar miniszterelnököt az európaiság ellenségeként szokták megjeleníteni.

Nem akarom magammal hurcolni az olvasót a teljes szellemi kirándulásra, már csak azért sem, mert hiba lenne igazán reprezentatív mintának tekinteni az Erdélyben túrázó svájciakat. A jelenség viszont fontos adalékokkal szolgál a közvéleményben élő magyarságkép tanulmányozásához. És nemcsak a kantonok országára vonatkoztathatóan, bár a soknyelvűség ottani zökkenőmentes együttélése kézenfekvő párhuzamként kínálja magát a közös erdélyi mindennapok elemezgetéséhez.

Sokkal húsbavágóbb viszont, hogyan alakul a magyarokról és Magyarországról a mai Romániában formálódó kép így együtt, de külön-külön is. Mert mindkettő változóban van. A hiva­talos kevésbé, ahhoz egyelőre a közös európai identitás sem tudott vidám színeket keverni. Azért a felelősöknek volt gondjuk rá, hogy az 1989-es rendszerváltó események utáni illú­ziókat még időben szertefoszlassák, így aztán hamar visszatért az emberek közé az amúgy is történelemtől terhes gyanakvás. A gyula­fehérvári nagygyűlés centenáriuma is a tudatosan elpuskázott lehetőségek sorát gyarapítja, bár az utóbbi esemény „gloire és gyász” alapállása igazából mindent meghatároz, illetve korlátok közé szorít.”