A meghaladott Csurka – Válasz Trombitás Kristófnak

Az értelmiségnek különböző, némi munkával villámgyorsan tanulható metanyelvei léteznek, hogy kifejezzék a különböző diffúz, gyakran széttartónak tűnő gondolati struktúrák összetettségét, árnyalják, zárójelbe tegyék kijelentéseiket, védjék gondolataikat.

Valójában önvédelem ez, automatikus védelmi mechanizmus. Az egyik ilyen nyelven belüli eszköz az analógia.

Trombitás Kristóf „Csurka 85: fősodorrá vált az egykori számkivetett öröksége” c. cikkében Donald Trumppal állítja analóg viszonyba Csurka „sorsszerű” felemelkedését és bukását. Erről először Gyurkó László '80-as évek elején publikált Kádár-életrajza jut eszembe, amiben József Attilával vonta analógiába az egykori főtitkárt. Az volt még hasonlóan bizarr és riasztó párhuzam. Hasonlóságról pedig Csurka és Trump között szó se lehet, már-már nevetséges összeilleszteni, egy platformra helyezni a két figurát – természetesen nem azért, mert egyiket vagy másikat védeni próbálnánk.

Donald Trump a neokon gazdasági doktrínák, a piaci fundamentalizmus ellen fellépő protekcionalista kapitalista, egy végletekig pragmatikus populista, akit a popkultúra szállított alá a köz tudatának mélyebb regisztereibe, aki a tömegmédiában és annak szerteágazó utalásrendszerében-intervizualitásában magabiztosan elmozogva, fokról-fokra építette fel magát és emelte be a „trumpságot” a vastrónra.

Trump egy igazi posztmodern fenomén. Ha az ember hetven százalékban vízből áll, akkor Donald Trump száz százalék spektákulum. Trumpra nem „figyelsz”, Trumpot nem „megérteni próbálod”,

Csurka István ezzel szemben egy művész, aki alkatából, szerepéből eredően és adottságainak végeredményeként posztromantikus alkat volt, aki spleennel és bizonytalan egzisztenciával birkózva, sebzett, vad vezérbikaként tört-zúzott a rendszerváltás után kialakuló, egyébként formátlan magyar közéletben.

A nemzet ügyében látomásokat és egyre fenyegetőbb, egyre közeledő apokalipsziseket (tudom, hogy nem örülne neki, de „jeremiádákat”) tudott felmutatni, önmagával szemben pedig koherens, nagy jellemre utaló önpusztítást. Csurka István „fogyasztásra” alkalmatlan, mi sem állt tőle távolabb, hiszen megrögzötten idegenkedett mindentől, ami „bálványimádás”.

Donald Trump tudatosan használta a konfliktusokat, és adott pillanatban, uralva azt, felhasználta ellenfeleit.

és haragjával valóságos pergőtűz alatt tartotta ellenségeit. Gyakran esztelenül, mindenféle taktikai, harcászati szükségszerűséget félredobva saját igazságának kimondásában, íróként nem meglepő módon a szavának hatalmában, mágiájában hitt. Talán nem számít alaptalan kijelentésnek az, hogy adott helyzetben mindketten kikérnék maguknak az összehasonlítást. 

Az analógia, amit Trombitás Kristóf használt és cikkének vektorai (pl.: „Csurka (...) egy sor dolgot kimondott, amik mára a magyar jobboldali fősodor alapvetéseit jelentik”) mind egyetlen cél felé mutatnak: fedés alatt legitimálni a „csurkai örökséget” (bármit is jelentsen ez) a mai jobboldal számára, és javítani a Fidesz néppárti struktúrájába becsúszó szélsőjobboldaliak komfortérzetét.

Relativizálni, újból teret engedni bizonyos már régen elhagyott, romboló, a jobboldal küldetését akadályozó toposzoknak nagy hiba lenne. Csurka István antiszemita volt, és ahogyan sok mindenben, így antiszemitizmusában is anakronisztikus, idejétmúlt elveket vallott. Az általa képviselt antiszemitizmus minden ellenkező híresztelések ellenére a zsidóság számára veszélytelennek bizonyult – szerencsére –, viszont a jobboldalt hosszú időre bénulttá, magatehetetlenné, sok esetben teljesen fegyvertelenné tette ellenfeleivel szemben.

Antiszemitizmusa annak ellenére is megbocsáthatatlan bűn, hogy neki még a fénykorában, vitalitása csúcsán lévő SZDSZ-el kellett csatároznia, nem pedig egy szellemileg és fizikálisan is végérvényesen leépült Gyurcsány Ferenccel.

Semmiképpen sem szabad újból beengedni azt, amit egyszer már fejlődése során kivetett magából ez a politika.

Azok közül, akik a MIÉP-ben kezdték politikai eszmélésüket, később a Jobbikban folytatták, majd a Fidesz körül állapodtak meg, talán már sokan felismerték, hogy a jobboldaliság egyetlen, valóban működőképes változatát itt és most, a mai magyar valóságban Orbán Viktor és az általa létrehozott politikai közösség képviseli.

Tapasztalatból mondom, hogy ezeknek a szavazóknak a többsége már nem úgy közelít a saját jobboldaliságához, ahogyan Csurka idejében tették: nem protest-identitásként, valakik ellen használják politikai hovatartozásukat, hanem valamiért, valami mellett kiállva, az egység lehetőségét keresve.

(mert nagyon sokat veszíthetünk), a hőbörgő antiszemitizmus, az Izrael-ellenesség, a romantizáló légvárak és nagyszabású víziók a nemzetről, a dicső múltról és a még „szebb jövőről”, mert ezekről, egyesével mind bebizonyosodott, hogy nem hoznak mást, csak a posztkommunisták, a gyarmati liberálisok győzelmét, a nemzeti oldal, a „nemzeti gondolat” biztos kudarcát és elszigetelődését. Nem véletlenül vannak újból barátaink, szövetségeseink világszerte. Ez pedig nem a „csurkai különútnak” köszönhető, hanem a radikálisan realista és lényegében európai útnak. 

A jobboldalnak nem kell újból kitalálnia magát, nem kell fals identitást építenie, csak teljesítenie kell a feladatát. Ilyen egyszerű ez.

Véletlenül se keressük Orbán Viktor szellemképeit a múltban, ne keverjük a történelmet az ezotériával. A mai Orbán Viktor semennyire sem reinkarnációja Csurka Istvánnak, mert ezzel az erővel bizonyos hasonlóságok okán előképnek nevezhetnénk Horthy és Kádárt is, nem kevesebb sikerrel.

Ezektől a félrevezető analógiáktól nem értjük meg jobban jelenünket, csak összekuszáljuk az egyébként nyilvánvalót. El kell fogadni, hogy Orbán Viktor „most van”, nem pedig 1930-ban, nem 1971-ben, de nem is 1996-ben, hanem jelenidőben.

Ezért nem fog senki a baloldal és szélsőjobboldal eszközeivel kultúrharcot vívni ellene, hanem olvasni fogják. A közéleti működését, nagy, látomásos beszédeit és sokszor kártékony gondolatait el kell helyeznünk a múltunk kazamatáiban.