Rengeteget nevettünk azokon a gonosz időkön. Visszaemlékezve, tényleg csak a jó kedélyünk maradt már. Röhögtünk a rendszer idétlen magyarázkodásán, a szerb propagandaszövegeken, azon, hogy éjjelente kötelezővé tették az ablakok elsötétítését; noha korábban, leginkább az iraki háborúból közvetített képsorok által, mindannyian láttuk, ahogy az utcasarkon befordulnak a műholdról célirányzott lézeres rakéták. Amikor a Palicsfürdőbe becsapódó robbanófej dörrent, a frizsiderünk ajtajába kellett megkapaszkodnom. A kutya berontott a konyhába, alig bírtam kituszkolni. Leültem vele az udvaron a téglarakás mellé. Sütött a nap, kinyitottam egy üveg apatini sört, s míg iddogáltam, azon tűnődtem, mi lesz velünk.
A magyar ajkú szülővárosom peremére rossz arcú katonaság érkezett.
Tankok lánctalpai szántották fel a sziki legelőinket,
ahol korábban kamillát szedtek a szegény emberek. A település északi peremén, Magyarország felé lövészárkokat vájtak olajzöld munkagépek, földbe ásott bunkereket kezdtek építeni, és a géppuska állások rendre Szeged irányába néztek. Szeged felé, a Kárász utca felé, ahonnét azelőtt az antikváriumi magyar könyvekért mentünk.
Tavasz volt. Mi meg Szerbiában éltünk. Vagy Kis-Jugoszláviában? Ki tudja már…
Egyre viszont két évtized távlatából is kristálytisztán emlékszem. Arra, hogy
akkoriban ember és ember között megváltozott a viszony. Jobbak, kedvesebbek voltunk egymáshoz.
A szívélyesség, a jó kedély, mi több – bizton állítom – a szeretet légköre volt mindenütt tapasztalható. Mi, délvidéki magyarok, akkoriban összetartóbbak voltunk, mint valaha.
A nyomorunkban szerettük a másikat. Utólag belegondolva, ez nagyon furcsa állapot volt. Szakemberek biztos értik miért, én még ma sem tudom a választ. Bombáztak bennünket, teljes kilátástalanságban volt részünk, minden percünk bizonytalanságban fogant és mégis: akkoriban jó volt délvidéki magyarnak lenni.
Most, hogy húsz éve szórtak meg bennünket bombákkal, visszagondolván azokra a daliás időkre, csak egyet tudok mondani: kár volt. Kár volt az áldozatokért, a pusztításért. De ránk fért.