Putyin nem tett üres ígéreteket: Washington lépésén múlik a világ sorsa
Az orosz elnöki sajtótitkár szerint Moszkva „világosan bemutatta” egy lehetséges válaszlépés körvonalait.
Csak azt a gyomor mélyét felkavaró borzalmas, búgó morajt hallottam, amit korábban sosem. Nehéz bombázó kötelékek szálltak el fölöttünk. Délnek tartottak. Leszakadni készült a mennybolt. Mi, délvidéki magyarok pedig összetartóbbak voltunk, mint valaha.
Délvidéki magyarnak lenni sosem volt egyszerű feladat. Átnyargalt rajtunk néhány évszázad, amelyek a hátukon hordozták a magyarság tragédiáit. A teljesség igénye nélkül a tragédiáinkat hívták töröknek, labancnak, rácnak és kommunistának is. Mikor, miként tombolt a történelem szele. Egyben közös volt a nevező.
Talán nem kell hangsúlyoznom: a huszadik században különösen ránk járt a rúd. Kezdődött a világégéssel, majd egy impériumváltással, annak minden borzalmával. Aztán a második világháború hóhér mivolta szaggatta kosarába a délvidéki magyarságot, válogatott kínzások közepette. Ráadásként nyakunkba kaptuk a kommunizmust, Titót, a nyaloncok kiskirályságát, nagyszüleink, apáink alvadt vérével pedig aláíratták velünk a jugoszlávizmus hazugságait. Szégyenteljes idők voltak. A magukat jugoszlávoknak nevező magyar árulóink élték a világukat.
A huszadik század utolsó évei sem hoztak megváltást. A kertek alatt mindvégig meglapuló, a lelkekben izzó viszály feléledt. Szó sem lehetett békéről. A Balkánon mindig a fegyverek döntötték el az igazságot. Szétesett a délszlávok országa, és a bácskai, bánáti magyar közösséget ebben a zűrzavarban megint csak a bérletjeggyel nézelődő megtűrt kategóriába parancsolták.
Pedig kilencventől – elvileg – a demokráciának kellett volna nyiladoznia. Ehelyett Milosevics rezsimje egy évtizednyi országlás, három vagy négy polgárháborús krízis után is olajozottan működött. Állig fel volt fegyverkezve az ország. A reguláris haderő mellett félkatonai alakulatok uralták a grundot, és
Így éltünk. Nem panaszkodtunk. Megszoktuk. Akkor alapítottam családot. A délvidéki élet rendje ezt diktálta.
1999-et írtunk, virágzott a vályogházunk előtti meggyfa. Építkeztünk. Hiába, hogy kétszáz kilométerrel odébb egész városokat lőttek rommá, a Tisza mente tömbmagyarsága tovább tette a dolgát. Pedig a Vukovár alatti torkolattüzek fényeit mindannyian láttuk. Tetejébe a diktatúra minden béklyóját magunkon éreztük. Mégis, otthont kellett teremteni. Házat kellett építeni, magyar utódokat kellett nemzeni, és összeszorított foggal volt muszáj tovább vinni, amit a sors megkövetel.
Azon a márciusi estén boldogok voltunk. A feleségem félidős volt, állapotos az első lányunkkal. Az öreg kádban kettesben fürdöttünk. Nyitva volt a fürdőszoba ablaka, amin át meghallottuk a bombázó gépek morajlását. Emlékszem a nejem tágra nyílt szemére. Nézett rám. Szó nélkül léptem ki a kádból, derekamra csavartam a törölközőt és kimentem mezítláb az udvarba. Nagy volt a baj. A Fityke kutyám nyüszített, a térdemhez szorult, remegett. Néztem a kútmély fekete, csillagos eget, félretekert nyakkal, ahogy a liba kémleli az esőfelhőket. Elkomolyodva lestem az égboltot. A csillagok hunyorogtak, látni nem láthattam semmit, csak azt a gyomor mélyét felkavaró borzalmas, búgó morajt hallottam, amit korábban sosem. Nehéz bombázó kötelékek szálltak el fölöttünk. Délnek tartottak. Leszakadni készült a mennybolt.
Megsimogattam a kutyám fejét. A félkész tornácon lévő szúette lóca alá vonult a jámbor, pedig korábban nem volt szokása. Visszamentem a fürdőszobába. Ledobtam a törölközőt, a kádba léptem, és csak annyit mondtam – halálosan közönyös hangon, ma sem értem, hogy csináltam, miként tudtam belenyugodni a belenyugodhatatlanba, amikor
Majd még hozzátettem, igyekezzünk kihasználni a meleg vizet, míg van.
Utána sokat nem volt áram. A híradásokat szűrve kaptuk, a városi kábeltelevízió híradóit cenzúrázták a rezsim megbízottjai. A magyarországi hírműsorok rendre ki lettek iktatva. Elsötétült a kereskedelmi adók helyén a képernyő. Csak a belgrádi tévé volt fogható. Ott meg a nap huszonnégy órájában folyt, ami a csövön kifért.
Bezártak az iskolák, a gyerekek naphosszat az utcákon játszottak. Nem működött semmi. Benzint aranyért sem lehetett kapni, a kirakatokat leragasztották, a boltok polcairól mindent felvásárolt a jónép. Lisztet, sót, cukrot raktároztunk. Szóltak a szirénák, napkezdettől napszállatig, meg éjjel is. Már föl sem figyeltünk rá.
Nem is volt menedékünk. Csak a város központjában lakó rezsimhű hivatalnokok nyomakodtak a föld alá, vasbeton szarkofágokba, kacagta is őket minden magyar.
Rengeteget nevettünk azokon a gonosz időkön. Visszaemlékezve, tényleg csak a jó kedélyünk maradt már. Röhögtünk a rendszer idétlen magyarázkodásán, a szerb propagandaszövegeken, azon, hogy éjjelente kötelezővé tették az ablakok elsötétítését; noha korábban, leginkább az iraki háborúból közvetített képsorok által, mindannyian láttuk, ahogy az utcasarkon befordulnak a műholdról célirányzott lézeres rakéták. Amikor a Palicsfürdőbe becsapódó robbanófej dörrent, a frizsiderünk ajtajába kellett megkapaszkodnom. A kutya berontott a konyhába, alig bírtam kituszkolni. Leültem vele az udvaron a téglarakás mellé. Sütött a nap, kinyitottam egy üveg apatini sört, s míg iddogáltam, azon tűnődtem, mi lesz velünk.
A magyar ajkú szülővárosom peremére rossz arcú katonaság érkezett.
ahol korábban kamillát szedtek a szegény emberek. A település északi peremén, Magyarország felé lövészárkokat vájtak olajzöld munkagépek, földbe ásott bunkereket kezdtek építeni, és a géppuska állások rendre Szeged irányába néztek. Szeged felé, a Kárász utca felé, ahonnét azelőtt az antikváriumi magyar könyvekért mentünk.
Tavasz volt. Mi meg Szerbiában éltünk. Vagy Kis-Jugoszláviában? Ki tudja már…
Egyre viszont két évtized távlatából is kristálytisztán emlékszem. Arra, hogy
A szívélyesség, a jó kedély, mi több – bizton állítom – a szeretet légköre volt mindenütt tapasztalható. Mi, délvidéki magyarok, akkoriban összetartóbbak voltunk, mint valaha.
A nyomorunkban szerettük a másikat. Utólag belegondolva, ez nagyon furcsa állapot volt. Szakemberek biztos értik miért, én még ma sem tudom a választ. Bombáztak bennünket, teljes kilátástalanságban volt részünk, minden percünk bizonytalanságban fogant és mégis: akkoriban jó volt délvidéki magyarnak lenni.
Most, hogy húsz éve szórtak meg bennünket bombákkal, visszagondolván azokra a daliás időkre, csak egyet tudok mondani: kár volt. Kár volt az áldozatokért, a pusztításért. De ránk fért.