A múltat eltörölni? Soha!

„Bár az Országgyűlés még 2000-ben törvényt hozott a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról, az ebben rejlő üzenet nem jutott el mindenkihez. A szocialistákhoz biztosan nem: néhány éve a párt kongresszusának végén még mindig dacosan harsogták az Internacionálét. Nosztalgiáztak.

Pedig a tegnapi országos megemlékezések is tanúsítják, mennyi még az eleven seb a torz eszme rémtettei nyomán. Levéltári kutatások százmillióra teszik világszerte a kommunizmus áldozatainak számát, és felejthetetlen szörnyűségekről szólnak a testben, lélekben megnyomorított túlélők. Azok, akiknek történeteitől még elevenebbekké lesznek Szolzsenyicin sokat idézett sorai: »A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek!«

Nem az orosz emberekről ír Szolzsenyicin – a kommunistákról. Az alja emberekről.

Milyen furcsa, hogy miközben a nácizmus meghurcoltjaira lépten-nyomon emlékművek figyelmeztetnek, a kommunizmuséira alig néhány. (Az egyik ilyen a Gloria Victis Alapítvány csömöri emlékparkja.) Pedig a XX. században mindkét totális diktatúra szedte az áldozatait. Vitathatatlan a kommunizmus elsősége, már csak azért is, mert sokkal tovább fertőzte a világot – néhol még fertőzi ma is. Csakhogy amíg a nácik bukásával az ő bűneik megismerhetővé lettek, a háborúból győztesen kikerült kommunizmus gonosztettei árnyékban maradtak. Az auschwitzi szörnyűségek kikerültek a kirakatba, a gulágokéi nem vagy csak jóval később. Pedig a Molotov–Ribbentrop-paktum óta tudjuk, hogy a kommunista és a náci egy tőről fakad. A Nyugat számára a totalitárius diktatúra kizárólag a nácizmust jelenti. Talán mert a kommunizmussal szerencsés földrajzi fekvésük révén nem volt találkozásuk. Gondoljuk el, mi lett volna a büszke Nyugattal, ha hozzájuk is Sztálin viszi el a »népi demokráciát«…

Néhány nap múlva, március 21-én lesz 100 éve, hogy a Tanácsköztársaság képében nálunk is bemutatkozott a kommunizmus. Az orosz hadifogságból hazatért Kun Béla és zavaros cimborái rövid idő alatt elképesztő káoszt teremtettek a háború során kivérzett országban. Szamuely Tibor Lenin-fiúi 133 napon át egyvégtében az országot járták, gyilkoltak, akasztottak. A bitóra kerüléshez már az is elég volt, ha valaki kitűzte saját házára a nemzeti színű zászlót. Mindeközben az éppen zajló béketárgyalásokon nem lehettünk ott, mert az antant nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Kun Béláékkal. Amikor meg végre eltakarodtak, Trianonban már készen volt az ítélet: harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzet.”