Az Abcúg és a nevük elhallgatását kérő bűnbánók

„Megspórolnám a kedves Olvasónak az átkattintással járó felesleges fáradságot, úgyhogy röviden összefoglalom a lényeget: fogtak négy, a neve elhallgatását kérő lányt, akik dolgoztak hosszabb-rövidebb ideig jobboldali szerkesztőségekben, majd miután megtudakolták, hogy mégis hogy volt lehetséges ez, meglehetősen körmönfont módon megkérdezték tőlük, hogy nem szégyellik-e magukat. Ennyi, kész, nincs itt semmi látnivaló. Az egyszeri, tipikus Index-olvasó ma is rettegett egy jót, mi legyintettünk egyet (jobb esetben), és akár el is felejthetnénk ezt az írást éppúgy, mint az előző hatvantizenkettő hasonlót, ami véletlenül sem számít propagandának. Ám mielőtt elfelejtenénk, azért szeretnék néhány dolgot észrevételezni, már csak a személyes érintettség miatt is – elvégre a magamfajtáról cikkeztek.

Figyelemre méltó, hogy az Abcúg témaérzékeny, minőségi újságírói négy lányt szólaltattak meg – nekem legalábbis ez tűnt fel elsőként. Röviden vázolják a hátterüket: az egyik Fidelitas-tag is, a másik eleve zsurnalisztának tanult, a harmadiknak ideológiai meggyőződése van, a negyedik meg a felülről jövő nyomás ellenében határozza meg magát valódi újságíróként. Bravó, én se tudtam volna különb esettanulmányokat kitalálni a hasamra ütve, ha mindenhez is értő, balos okostojásként nekiállok elképzelni, hogy az olvasóim és a gazdáim mit akarnak olvasni arról a felfoghatatlan jelenségről, hogy léteznek jobboldali emberek, azoknak újságaik, azoknak meg újságíróik. Érdekes, mi nem élünk akkora szellemi gettóban, hogy ez számunkra fordított előjellel elképzelhetetlen legyen (ti. hogy létezik olyan, hogy Népszava, vagy hogy van mérhető piaci igény a Sas-kabaréra), míg ők azonnal hiperventillálni kezdenek, ha szembesülnek vele, hogy nemhogy van élet a véleménybuborékukon túl, de az a világ ráadásul a saját jogán számít valaminek. Ezért kell propagandistázniuk minket.”