Extrém teljesítmény a nagycsalád, és végre elismerték!

„Két egyetemi diplomával a szekrényfiókban bizonyára jobb eséllyel indultam volna a szakmai karrierépítésben, ha nem születtek volna sorra a gyerekek, négyen, egymás után. Az egyre nagyobb család melletti döntésekkel szinte lehetetlenné vált a korábban esélyes történészi pálya betöltése: hogyan járjon levéltárba vagy doktoráljon valaki több pelenkás mellett? De más munkahelyeken sem tudtam volna egyhamar előrelépegetni a ranglétrán. A sokgyerekes élethelyzet ugyanis – ritka kivétellel – a szakmai előmenetel akadálya, amit persze átláttam, és ennek tudatában döntöttem mégis (jó szívvel) mellette.

A négy gyerek száz éve még egyáltalán nem számított népes »alomnak«, de a mai magyar viszonylatban családom mérete kuriózum: a társadalom nagyon kis hányada tartozik ugyanis a négy plusszos gyerekszámú modellhez. Magam is meglepődtem, amikor a KSH oldalán található interaktív infografikába beütve személyes paramétereinket, kiderült, hogy az összes család mindössze 1,8 százaléka tartozik a négy vagy annál több gyermeket nevelők csoportjához.

Míg az elmúlt tizenegynéhány évben a gyermektelen vagy csak egy-két gyermeket nevelő kortársaim többsége munkahelyi sikerekről vagy külföldi utazásokról, társadalmi életük színes eseményeiről számolt be, én legfeljebb szemérmesen elhadartam, hogy épp melyik gyerkőc volt kruppos, vagy kit fogok tavasszal beszoktatni az oviba.

Sokszor éreztem azt, hogy a csodálkozónak leplezett szörnyülködő kérdéseken túl (»hogy bírsz négy gyerekkel?!«), alapvetően nem vagyok izgalmas a világ számára, az anyai teljesítményem pedig a többség szemében végképp nem ér fel egy mutatós névjegykártya rangjával.
Hiába tudtam mindig, hogy számomra az élet igazi értelmét a családom jelenti, a közvélekedés valahogy azt sugallta felém, hogy csendesen húzzam meg magam. Ezért is alakult ki bennem egy ki nem mondott „bocshogyélek« érzés. De nem csak én éreztem így: ötgyerekes, sok nyelvet beszélő barátnőm vagy a szomszédságban lakó, hat gyerkőcöt nevelő tanárnő félmondatai is erről a belső bizonytalanságról, önértékelési zavarról árulkodtak: vajon a világ szemében érték volt-e egyáltalán a mi munkánk, hivatásunk?

Mert mi voltunk azok, akik kimaradtak a »nagyok« világából – és ezzel a munkahelyi e-mail folyamokból –, és csak jócskán megkésve értesültünk arról, mit jelent például a »FYI« rövidítés, vagy mi a csuda az a »céges workshop«, egyáltalán, hogyan is kell mozogni egy munkahelyi közegben.

Az elismert »felnőtt élet« távol zakatolt otthonainktól, ahol mi végeláthatatlanul törölgettük a kiöntött kakaót és a náthás nózikat, s pénz helyett szekrény mögé dobott legódarabokat, vécékagylóba esett hajcsatokat kerestünk.”