Facebook: az idő megállításának kétségbeesett kísérlete

Ragadd meg a napot! – hangzik el a Holt Költők Társaságában. 

Kamaszkoromban ha pár utcával odébb átmentem az osztálytársaimhoz, szüleim előtt két lehetőség állt, hogy utána járjanak, mi van velem: vagy átjöttek ők is, vagy áttelefonáltak – vezetékes telefonon. A telefonszámok is telefonkönyvbe voltak feljegyezve. Mindenki fejből tudta a legfontosabbakat: anya, apa, iskola, haverok, szerelő…

Aztán sorra jöttek az újabb és újabb számítógépek: a 386-ost követte a menő 486-os, és utána jött a technika ámult csúcsa, a Pentium 586. Laptopokról még szó sem volt.

Akkoriban a bakelit már elavult volt, kazettákat másoltunk. E-mail se nagyon volt még, kézzel írtuk a leveleket. Mobiltelefon sem volt, vezetéseken telefonáltunk. A középiskolai kollégiumban sorban álltunk a telefonfülkénél, hogy telefonkártyánkkal pár percet beszéljünk az otthoniakkal. Egyesek telefonkártyát gyűjtöttek – ki tudja, mennyit ér ma már egy ilyen retrógyűjtemény?

A gépteremben létrehoztuk az első email-címeinket, talán legtöbben a Gyalogló oldalán. De ritkán használtuk, mert az internet az iskolákban bődületesen lassú volt. Az egyetem alatt is az egyetemi géptermekre szorítkozott a netes kommunikáció, meg az otthoni gépre. Ekkor azonban már cédét vettünk kazetta helyett, és terjedtek a mobilok – egyre gyakrabban lehetett menet közben programot változtatni az előre megbeszéltek helyett, hisz nem csak az otthonában értük utól az ismerősöket. 

Végül beütött az iwiw, ami azonban elsősorban csak alternatív levelezőrendszernek bizonyult. Majd megjelent a Facebook. Épp Krakkóban voltam Erasmusszal, amikor szóltak, hogy van ez a Facebook nevű izé, és jó ötlet lenne regisztrálni, mert akkor tudjuk tartani a kapcsolatot az erasmusos ismerősökkel. Jó ötletnek tűnt. 

De most mégsem disztópiát akarok írni a mindent ellepő Facebookról, ami elől nem lehet menekülni, és ami mindent tud, s egy új technoreformáció keretében szinte megszünteti a személyes teret, mindent kipakolva a hatalmas ablakba, amin még függöny sincs, hogy ellenőrizve legyen minden pillanatunk az erénycsőszök által.

Ebből ugyanis némi akarattal ki lehet lépni.

Hogy persze a Facebook miként és mennyire követi, hogy épp hol vagyunk és milyen hirdetéseket dob fel, azt nem tudom. De hogy nem kötelező kiposztolni az összes kirándulást, disznóvágást, reggelit és ebédet és új szerzeményt és limonádézást, abban biztos vagyok. 

Valamiért mégis megtesszük. Van néhány kemény renitens, aki nem teszi meg; de mindenki más vagy néha, vagy gyakran, de megteszi. A hétköznapi dolgainkból így lesz élménytúra. 

Ha lemennék egy késdobálóba mondjuk a Boráros tér környékén és kiposztolnám, hogy ott vagyok, az rögtön átértelmezné a késdobálót.

Valószínűsítenék, hogy csak irónia volt, és épp a posztolás miatt mentem le oda.

De az is lehet, hogy az élet minden banális pillanata posztolható. 

Mondhatnánk, hogy ez egy nagy, kollektív nárcizmus. Mindenki mutogatja magát. Néhány teoretikus, aki az elismerésigény hangsúlyozásának híve, mondhatna pár naugyét. S valóban, a Facebook részben az emberi elismerés- és szeretetigény kifejeződése. Itt vagyok, sziasztok, lájkoljatok engem is, szeressetek engem is!

De nem csak erről van szó. A mindent rögzítő Facebook, pontosabban a Facebook, amin mindent rögzítünk, aminek a segítségével minden pillanatunkat hibernáljuk egy nagy, hűvös szerverparkban, a digitális levéltárban, a kollektív archívumban, amit nevezhetnénk kacatmúzeumnak is:

Hírfolyam – így nevezzük a Facebook által válogatott módon elénk ömlesztett információmennyiséget. Nem patak, nem folyó – folyam. A folyam a legszélesebb folyóvízfajta, Amazon, Dnyeszter, Nílus, Sárga-folyó, Mississippi. A folyam vize megállíthatatlanul, súlyosan hömpölyög, s mindent visz magával. Ritka, hogy ez a víz tiszta legyen, inkább koszos-sáros-sárgás.

A mitikus-szimbolikus gondolkodásban a rohanó víz, legyen patak vagy folyam, a megállíthatatlanul múló idő jelképe – ami pedig menthetetlenül a halál felé sodor minket.

„A víz a halál szimbolikus anyaga. A folyóvíz felhívás egy visszatérés nélküli utazásra, ugyanis a visszafordíthatatlant jelképezi. Fatális jellege van, ugyanis múló idő haragját, a sorscsapások szörnyűségét fejezi ki.” Ugyanígy: „a sárga, a mocsár, zavaros víz a folklórban halál- és betegségjelképek” – írja Tánczos Vilmos.

Amennyire a hírfolyam a rögzítés eszköze, ugyanannyira hömpölyög lefelé megállíthatatlanul, és sodorja magával egyszer odarögzített emlékeinket, hogy néha feldobja egy-egy évfordulón, mint örvénylő, zavaros víz a szemetet. 

Alig két évtizede volt csak, hogy a minket körülvevő kütyük nem léteztek, se Facebook, se okostelefon, se internet (a mai formájában) – és mennyi kütyü avult el ezalatt az idő alatt.

Pedig hetven éve még autó is hébe-hóba volt az országban, ahogy aszfalt is, telefon is és tévé is. A rádió nagyjából száz éve kezdett terjedni. Az ipari forradalom előtt fél évezreden keresztül alig fejlődött a technika. Utána háromszáz év alatt sokkal többet, mint addig; és az előző harminc-negyven évben beláthatatlanul többet, mint az ipari forradalom utáni háromszáz évben.

Mennyi mindent sodort magával a megállíthatatlan idő. És most itt vagyunk, a világban, amit körbefolyik a Facebook hírfolyama, való életünk egy-egy sziget ennek közepében. A Facebook keresztülhömpölyög a világon, mint egy nagy folyam árvize, mint a mitikus özönvíz digitális változata. És visz, beszippant magával mindent, mindenkit, majd  zuhatagja a világ szélén lesodorja a semmibe. 

A Facebook hírfolyama az idő megállításának kétségbeesett kísérlete, egy reménytelen kísérlet, mert a zavaros zuhatag minden lesodor. A Facebook amennyire a rögzítés próbálkozása, annyira épp a tovarohanó idő tudatosítója is. 

A Facebook hírfolyama a halál hírnöke. De kérdés, hogy ez a hírnök meddig fog élni. Itt marad velünk száz-kétszáz évig, mint a vasút és a telefon, vagy lecseréli az egyébként a Facebook által jó előre felzabált Insta avagy mások, s aztán azok a hírnökök is elsodortatnak? Kifolyik-e egyszer teljesen a Facebook-hírfolyam a világból annak szélén? Nem tudjuk. 

De az ember mindig meg akarta ragadni a napot, bármilyen rendelkezésre álló eszközzel.

A harc az elfolyó idővel soha nem ér véget.

(A fotón a Niagara-vízesés látható; Szilvay Gergely felvétele.)