A kommunizmus áldozatai

„Mikor 1836. szomorú októberében Berlinben, a Trierből érkező postakocsiból, kiszállt egy Karl Marx nevezetű fiatalember, hogy megkezdje tanulmányait a nevezetes berlini egyetemen, még senki sem gondolta volna, hogy egy új szekta alapító prófétája érkezett meg. Azt pedig végképp nem, hogy mekkora hatása lesz ennek az embernek, a világ későbbi történetére.

Marx, az eszméi szempontjából, szerencsés korszakban élt. A kor egyfelől az ateizmus gyors elterjedését hozta magával és az ebből fakadó vágyat a valláspótlékokra, másfelől a filozófiát akkoriban még roppant komolyan vették és figyeltek a bölcselők szavaira. A filozófusok aranykora volt ez. A gondolkodók egy része pedig – különösen Németországban – azt ígérte, hogy valódi »tudományos« világmagyarázattal fog szolgálni, megsemmisítve a vallást és mesének minősítve mindent ami túlmegy közvetlen tapasztalaton. Egyszer s mindenkorra leszámolnak a »népek ópiumával« – ahogyan maga Marx nevezte. A tudományos csodavárásnak ebbe az intellektuális karneváljába robbant bele Marx és az ő tanai, és futottak be soha nem látott, pusztító karriert.

Miután mostanában van a kommunizmus áldozatainak napja, elmondhatjuk, hogy soha még, az emberi nem történetében, nem volt szekta, mely annyi ember haláláért felel, mint a kommunistáké. A hétköznapi gondolkodásban a kommunizmus áldozatai mindazok, akiket halálraítéltek, akiket agyonvertek, akiket kirakatperekben meghurcoltak, akik a mesterséges éhínségeknek estek áldozatul, egyszóval a rendszer bűneinek közvetlen elszenvedői. Lehettek olyanok, akiket osztályhovatartozásuk alapján, olyanok, akiket nemzetiségük alapján és lehettek olyanok is, akiket – elnézést a kifejezésért – »csak úgy«, valamelyik túlbuzgó elvtárs »tervteljesítési mutatói« alapján végeztek ki, börtönöztek be. Egész népek estek áldozatul a terrornak.

Most pedig, mikor fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt, sokan úgy vélik: mindennek már vége, elmúlt, az emberiség mintegy »kinőtte« ezeket a hamis hiteket, néhány marginális kivételtől eltekintve, eltűntek a kommunista rezsimek, vezetőiket is elvitte már az ördög, így mi pedig, a formális gyász letudtával, elfordulhatunk e rettenetes korszaktól.

Csakhogy tévednek, akik ezt hiszik.

A kommunizmus áldozatai itt élnek közöttünk; mi magunk, mindannyian vagyunk ezek az áldozatok. Ebben is, ahogyan évszázadok alatt megszokhattuk, a legrosszabbul mi, közép-európaiak jártunk. Belőlünk neveltek „»szocialista embert« a proletariátus kegyetlen tanítói. Az emberarcú szocializmus hatását csak generációk alatt leszünk képesek levetkőzni. Már, ha hagyják.”