Fényt és életet!

„Háttal álltam a világossághoz, arccal a megvilágított tárgyakhoz, természetes, hogy így arcom, mely a megvilágított dolgokat szemlélte, világosságot nem kaphatott.”  (Szent Ágoston: Vallomások)

A karácsony a gyerekek születése óta szinte mindig két dolgot jelent: ünnep és betegség. Gyerekbetegség, mely szinte a hang hullámain terjed a felnőttekre is, számos áldozatot szedve. Dőlünk, mint a dominó. „Mama, te mit kaptál karácsonyra az angyaloktól? Dominót, cirmi.” Hólabda effektus, nagyrészt hó nélkül, a klímaváltozás miatt. Bár idén deus ex machina kissé havas ádventre ébredtünk, mely kellő derűt és meghittséget csempészett a várakozás időszakába.

Egykoron szakpolitikai szinten foglalkoztunk a CBRN-fenyegetésekkel, azaz a kémiai, biológiai, radiológiai és nukleáris anyagok rossz szándékú felhasználásával. Kis elvonatkoztatással, de azt mondhatjuk, hogy a karácsonyfa alá érkező óvodás vírusok a biológiai fegyverek hétköznapi formái, azaz az angyalbőrbe, gyerekképbe bújt farkasok. Volt már, írd és mondd, 27 áldozatot szedő rotavírus, ami a Párizs-Brüsszel TGV után a budapesti karácsonyi csődületet terítette le és benézett az új esztendőbe is a térbeli és időbeli globalizáció nevében. Tér-idő kontinuum. Kukucs.

Azt hiszem, a Játszótéri Filoszoknak, mamáknak, papáknak, nagyiknak és nagypapiknak ezeket nem kell külön bemutatni. Ellenszer nincs, csak a türelem, humor és az egész évben oly sokszor áhított ágynyugalom. És idén tulajdonképpen ez az ágynyugalom is inspirálta a Filoszt, mert süketen és vakon fekve a tér-idő kontinuumban szárnyalhatott a képzelet és a jóféle lázálom. Minden erőt és bátorságot összeszedve felkelsz, elbotorkálsz a konyháig gin helyett egy kevéske Vis Vitalis buborékért (a bencés elixírek mindig gyógyítanak), amikor is rálépsz egy gondosan bekészített legókockára. Merci. És már zuhansz is tovább a kontinuumban. Mindez azonban eltörpül az egykori 18. születésnapra (!) beszerzett bárányhimlő hatásfoka mellett...

Az idei karácsony egyik tragikus eseménye nyomán a gyermekeink jelenjét és jövőjét veszélyeztető, fiatal felnőttek életét követelő kémiai fegyverekről, „könnyű” drogokról egy másik bejegyzésben fogunk szólni. Addig is emlékezzünk meg arról a baráti társaságbéli fiatal lányról, akinek az alkalmi drog az életébe került...

A zsidó-keresztény origójú Európában az ádvent mindannyiunk számára gyerekkorunktól kezdve az év meghatározó időszaka. Vagyunk sokan hitvalló keresztények, akik erőt, hitet és reményt merítenek az egyházi ünnepekhez társuló, számunkra magasztos tartalmú szertartásosságból, gondolatiságból. És vannak, akik ezt ilyen mélyen nem élik, élhetik meg ugyan, mégis jótékonyan száll le rájuk az ünnep melege, áhitata, a családi együttlétben rejlő közösségi szellem, a bejgli illata, a karácsonyfa fényei, a bekuckózós beszélgetések... Egy korszerű gondolkodással megáldott atya barátunk az utóbbiakat nevezi jóhiszemű potyautasoknak. Ők azok, akikre kiárad a szeretet, áhitat számos formája a keresztényi spill-over effektus eredményeképpen.

Ez tehát a keresztény Európa ideája, ahol mindenki profitál a közös eszmeiségből, függetlenül attól, hogy mennyivel járult hozzá hitben, gondolatban, cselekedetben. A közismert européer, a Filosz által is „megénekelt” Oriana Fallaci például magát ateista keresztényként definiálja, aki pontosan tisztában van azzal, hogy Európa hosszú távú kulturális identitásának megőrzése szempontjából milyen jelentőséggel bír a kereszténység. Tisztában van azzal is, hogy a kereszténység nélkül nincs reneszánsz, nincs felvilágosodás, hovatovább liberalizmus sem. Bár antiklerikalizmusa meglehetősen manifeszt, vallja, hogy az iszlám társadalmi szintű befogadása a keresztény gyökerű Európa öngyilkosságát jelenti. Emlékezzünk csak a karácsonyt relativizáló, a karácsonyi vásárokat átnevező, a Jézus születését körülvevő ünnepi hangulatot bagatellizáló, a keresztek eltávolítását szorgalmazó agresszív-progresszív törekvésekre. Európa, magad lövöd lábon. Előzd meg a dominó effektust.

Idestova pár éve számunkra a karácsony hús-vér újjászületést hozott, egy megfoltozott gyermekszív formájában. Akkoriban, ádventben a magyar himnuszon kívül egy másik, mértékadó rockhimnusz is rendszeresen szólt minden hangszóróból, kocsiban, otthon, munkában. Ákostól a Szívsebész.

„Keserű vagy,

Mint aki nem remél,

Mint aki semmitől sem fél,

Te korszerű vagy

És boldogtalan,

A szíved üres

És haszontalan.”

Szuggesztív, lendületes, sokrétegű, egyetemes jelentéstartalommal bíró dal. Véletlenül találtam rá anno, nem ismertem, furcsamód nem egy közismert opusz. Noha beleillik egy pontosan kimunkált társadalomkritika műfajába is. Kortárs látlelet. Egy netes komment fején találja a szöget: „Ez nagyon meg van írva ez a nóta! Teljesen arra a korra amit most nyeletnek velünk le!...A helyzet ma tán úgy áll, hogy mindannyiunk szívéért jön az a sebész!”

A zenei ikonnal, aki számomra egyfajta magyar Pink Floyd-karakter, idén egy nyári fogadáson találkoztunk páran, Játszótéri Filoszok, amikor is odasündörögtünk hozzá egy rajongói eszmecserére. Vázoltuk neki az élet által írt szülői kontextust, az egész történetet átszövő isteni elemeket, a szívsebész polihisztori karakterét, az űrhajóra emlékeztető műtőt és posztoperatív osztályt, valamint az odaadó csapatmunkát, ami nélkül nem gyógyulhatnának az aprócska gyermekszívek. Ákos a rá jellemző lezserséggel, a budai ragyogóan zöld gyepen, helyben tüstént el is dúdolta a refrént.

„Álmodd, hogy nincs már szerelem,

És Te leszel az én emberem,

Reméld, hogy segít a józan ész,

A szívedért eljön majd a Szívsebész.”

Flash. Kitörölhetetlen memento. Minden ádventben fix pont az Ákos-koncert, monolit princípiumok és egyéb korszerűnek keresztelt társadalmi események csak emelik a kedvet. Az idei frenetikus show-nak pedig meglepetésként része volt a Szívsebész is, hús-vér vizuállal megspékelve. A jelen lévő européer patrióta filoszoknak kezdtem katarzisban magyarázni a dalhoz kapcsolódó történetet, melynek következtében csendre utasított a mellettem álló köpcös Ákos-rajongó. Jobbnak láttam megfogadni tanácsát. Az már valóban hab a tortán, hogy a szívzűrös időszak másik főhimnusza, a Personal Jesus is beleszövődött a show-ba, akusztikus módban... „Lift up the receiver, I'll make you a believer...”. Katarzis, melyet értelemszerűen egy, a metrón elmormolt imával és egy megfelelően bekevert ginnel lehetett lefojtani. Hazaérve „forgott” az Utolsó hangos dal, az Adj hitet és A fénybe nézz...

„Mindig a fénybe nézz

Mert szebbet még soha nem láttál

Biztos a fénybe érsz

Ha fel tudsz állni, mikor elbuktál

Még bírnod kell

Nem felejtheted el

Hogy az a nyughatatlan szív

Lobog benned.”

„Reach out and touch faith.” Az ádvent, karácsony, vízkereszt pontosan ez: a karnyújtásnyira lévő, nagyon is gyakorlatias hit.

Egy fényesebb, a kódolt „gyerekbetegségeket” leküzdő európai jövő reményében magunknak azt kívánom, hogy játsz(ótér)i könnyedséggel szőhessük a gondolati hálót és forgassuk a pennát az új esztendőben is. A kedves olvasónak pedig azt, hogy „mindig a fénybe nézz”!