A püspök és a politika

„Beer Miklós váci püspököt hiteles lelkipásztornak tartom. Az iránta érzett tisztelet indított arra, hogy elgondolkodjam egyre feltűnőbb politikai szerepvállalásáról.

Nincs olyan szabály, ami megtiltaná, hogy egyházi vezetők véleményt mondjanak politikai kérdésekben. Mi több, az Egyháznak az is feladata, hogy a maga társadalmi és erkölcsi tanítását – az Evangélium nyomán – átültesse a fennálló társadalmi viszonyok közé. Mégis sikamlós talajon járunk, ha politikai erők felkapnak, sztárolnak, kisajátítanak egyházi vezetőket. Ezt egyébként a váci püspök is hangsúlyozta, amikor a jelenlegi kormánnyal nyíltan szimpatizáló hódmezővásárhelyi kollégájáról volt szó. Képzeljük el, mi lenne akkor, ha a Békemeneten mondjuk Kiss-Rigó László szegedi püspök felolvastatná üzenetét egy katolikus mozgalmárral, amiben arra intené a tüntetőket, hogy viseljék méltósággal a folyamatos ellenzéki provokációt. A folyamat vége az lenne, hogy az Egyházon belül ugyanolyan mély szakadék keletkezne, mint ami a magyar társadalom bal- és jobboldali érzelmű tagjait elválasztja egymástól. Hogy várhatnánk akkor az utóbbiak kiengesztelődését egymással?

»Úgy érzitek, nem hallják, nem hallgatják meg a szavatokat, olyan döntést hoztak országunk vezetői, amellyel nem értetek egyet. Ehhez minden polgárnak joga van, s tisztelem bennetek azt a kitartást, elszántságot, amely a hideg idő, az éj sötétje ellenére is erőt ad, hogy egymást erősítsétek célotok elérésében.« – üzente püspök úr azon a bizonyos tüntetésen. Így van, egy demokráciában mindenkinek joga van tüntetni, és ezt (az állampolgári aktivizmust) lehet értékelni. Ettől persze még nem biztos, hogy minden tüntetés (minden politikai aktivizmus) a közjót szolgálja. Az, hogy valakinek „nem hallják meg a hangját”, elég szubjektív dolog. Az ellenzéknek igenis van hangja: panaszaikról, vádjaikról, akcióikról a legnagyobb országos médiumok (RTL Klub, Index, ATV, HVG, 24, Népszava stb.) tudósítanak non-stop, miközben a kormány minden lépését metsző kritikával illetik.

Az, hogy ezeket a panaszokat és vádakat a másik oldalról meghallják-e, megint szubjektív dolog. Én személy szerint szoktam hallgatni, olvasni. Van, amin elgondolkozok, van amin nem, mert úgy érzem, színtiszta hergelés. A demokráciának ez az egyik szépsége és nehézsége: hogy szelektálni kell a ránk zúduló, politikai és gazdasági érdekcsoportok által manipulált hírözönből. Emlékszem még olyan korszakra, amikor a most kormányzó jobboldali pártoknak szinte egyáltalán nem volt médiájuk, ugyanis az állampárt utódja és szabaddemokrata szövetségeseik – nagyrészt az átmentett pártvagyonból – ezt megakadályozták. Persze az »elmúltnyolcév« – zsinórban nyolc év kormányzás után – már nem lehet mindenre válasz.”