„Gustav Flaubert híres mondása szerint ahhoz, hogy valamit érdekesnek találjunk, elég, ha sokáig nézzük.
Karácsonykor azonban talán mégis hagyhatnánk egy picit. És ha hagyjuk, akkor olyan csodák is előtűnnek, mint amiről a most következő kis töprengéssor szól. A magyar idő, az ideál vagy éppen az idétlen szavunkban a rejtélyes id tő valami nagyon különös jelentést hordozhat, ha ennyire különböző fogalmakban egyaránt jelen lehet. A dolog technikai felületén talán az idom szó lehet leginkább a segítségünkre, amely olyan, síkban vagy térben értelmezhető alakzatoknak az összefoglaló neve, amelyeknek alapvető paramétereit arányosan változtatva azok mindig önmagukkal azonosak maradnak.
A magyar nyelvben ebből újra szavak egész bokra nőtt ki, amit az idomítás, idomul, idomár szavak jeleznek. Ám az idea vagy az ideál szó már arra utal, hogy az önmagával való azonosság nemcsak a fizikailag leírható valóságban, hanem a szimbolikus terekben is érvényesül, ami aztán szellemi értelemben az identitás szóban összpontosul leginkább. Az identitás az önmagunkkal való lelki, erkölcsi, szellemi azonosságunkat fogalmazza meg. Mint ahogy a magyar nyelv, immáron önmaga belső szabályrendszeréhez idomítva, ebből alkotta meg az idétlen szót.
Aki idétlen, annak, amint azt a fosztóképző mutatja, nincsen id-je, vagyis az önmagával való azonosságát jelezni hivatott lényege. És ha nincs neki ilyenje, abból már logikusan következik az összevisszasága, kiszámíthatatlansága, tehetetlen sodródása, meggondolatlansága, egyszóval az idétlensége.”