Nagyító alá tették az Orbán-kormányok gazdasági intézkedéseit – ezek voltak a legnagyobb sikerek
Három korszakot ölelnek fel a 2010 óta bemutatott gazdasági intézkedések.
Autoriter kapitalizmus és felhalmozó állam.
„Az Orbán-féle felhalmozó állam szisztematikusan beavatkozik a liberális kapitalizmus intézményrendszerébe, hogy felpörgesse a nemzetközi és nemzeti tőke felhalmozását, az így keletkező társadalmi feszültségeket pedig a politikai versengés radikális szűkítésével, vagyis autoriter technikákkal kezeli.
A felhalmozó állam beavatkozásai tehát nem valamiféle természetes egyensúlytól való eltérést jelentenek, hanem a félperifériás kapitalizmus politikai menedzselésének egy lehetséges formáját. A tőkefelhalmozás felpörgetésének igénye nélkül nem érthetjük meg a Munka Törvénykönyve módosításait, a „rabszolga törvényt”, melyek a szakszervezetek megzabolázását illetve a rugalmas munkaerőkínálatot biztosítják; az oktatási rendszer átalakítását, mely a munkaintenzív termelést végző, képzetlen munkaerőt igénylő nemzeti tőkét elégíti ki; a világszinten rendkívül alacsony társasági adót; a dohánykereskedelem újrarendezését; vagy az MNB növekedési hitelprogramját – hogy a legváltozatosabb példákat említsem.
A tőke felhalmozódása ugyanakkor önmagában nem fejlődés, a felhalmozó állam pedig nem fejlesztőállam. A felhalmozó államot rövidtávú szempontok vezérlik, nem képes szembe helyezkedni a nemzeti és nemzetközi tőke rövidtávú érdekeivel, nem tud ezekkel szemben hosszú távú fejlesztéspolitikai célokat érvényesíteni.
A felhalmozó állam az adott gazdasági struktúrát konzerválja, bebetonozza az alacsony hozzáadott értéket előállató összeszerelő üzemek és az egyre feudálisabbá váló nemzeti tőke termelési modelljét.
A felhalmozó állam apparátusára az uralkodó osztálykoalíció tagjai – a nemzetközi tőke, a nemzeti tőke és a politikai osztály – túlzott befolyással bírnak, nincs független állami bürokrácia, nincs érdemi belső szakmai szelekció, így az állami karrierutak nem vonzóak a magas szakmai teljesítményre vágyók körében. Az államaparátusban a politikai elithez való lojalitás a kizárólagos szempont, ami fundamentálisan ellentétes a weberi bürokrácia racionalizmusával és szabálykövetésével, ami pedig a fejlesztő állam gerince.
A felhalmozó állam a fejlesztőállam iparpolitikai arzenálját sem alkalmazza oly mértékben, hogy a fejlesztőállam gazdasági modernizációs hatásai jelentkezhetnének. Végül, a kiszolgáltatott és elnyomott munkaerőre építő humántőke politikák szintén ellentétesek a fejlesztőállamra jellemző masszív oktatás- illetve innovációs politikával. Annak ellenére, hogy van innovációs minisztériuma Magyarországnak, a valóságban egyre kevesebben vesznek részt a felsőoktatásban, 2010 után csökkentek az állami kutatásfejlesztési ráfordítások, csökkentek az oktatási és egészségügyi állami kiadások, nőtt a korai iskolaelhagyók száma és a funkcionális analfabetizmus.
Röviden tehát a magas hozzáadott értékű termelésre való áttérést, azaz a hosszú távú fejlődés alapjait rombolja le az Orbán-rendszer, hogy a nemzeti és nemzetközi tőke igényeit rövidtávon kielégíthesse.”