Kompromisszum

„Már látom magam előtt Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszter cinikus Twitter-bejegyzését a magyarországi ukrán nagykövet bekéretése után: úgy kezdődött, hogy Budapest visszaütött. Bólogathatnánk ezredszer is megértően, hogy Kijev éppen csatazajban nemzetépítget, meg ugye ott van Moszkva, és különben is, jogos és természetes, hogy provokációként élik meg, amikor a magyarok ilyen bántó rendszerességgel lélegzenek meg még pislognak is.

Kompromisszum, egyeztetés, közös érdekek – a varázsigék működnének, ha az ukrán vezetés bármilyen szinten figyelembe venné a területén élő népek érde­keit, és nem köpne egy jókorát Európa épületébe az ajtóból, ráadásul pont arra célozva, aki azt épp kinyitja neki. Ehelyett az ukrán nyelv erőltetése vet hosszú árnyékot a KMKSZ-székház elleni merényletek robbanása fényé­ben, neonáci csoportok masíroznak a magyarlakta vidékeken, közben az oktatási törvény és a nyelvtörvény kannáiból ömlik a benzin a nacionalizmus tüzére.

Titkosszolgálati megfigyelés a beregszászi konzulátuson, magyarok deportálását követelő petíció a parlament honlapján, no meg egy több száz fős lista az ukrán szélsőségesek belügyminisztériumhoz homályosan kötődő honlapján a „hazaáruló” kettős állampolgárokról, ami ellen nemhogy eljárást nem indít a kijevi kormány a személyiségi jogok példátlan megsértése miatt, hanem éppen erre támaszkodva akarja átvilágítani a lajstromon szereplő magyarokat.

Jogi szempontból érdekesebb lenne Kijev cselekedeteit listázni, amelyek egyedi módon ötvözik a Harmadik Birodalom fajnemesítő törekvéseit és a korai, árvalányhajas sztálinizmus multikulturalizmusát. Remek jelentést írhatna ebből bármelyik nemzetközi jogvédő szervezet, konghatnák a harangokat Európa-szerte, bizottságban, tanácsban, bíróságon. Aggódhatna Amerika, összevonhatná dús szemöldökét a NATO-főtitkár.

A bökkenő csak az, hogy az ilyesmik töredékéért általában szégyenpadra ültetett országokkal ellentétben Ukrajna csodásan játssza a neki szánt szerepet. Területe pufferzóna, népe ágyútöltelék a Moszkvával szemben, de azzal kölcsönösen eszkalált hibrid félháború-szerűségben. Mondhatnánk persze felháborodottan, hogy megint a csicskáival végezteti el a nyugati és keleti szupermaffia a piszkos munkát – vagy éppen polkorrekt nyelven szólva a globalizált világ stratégiai központjai szervezik ki a konfliktusokat a perifériába, ahogy a termelést outsourcingolják Afrikába. Ugyanúgy nem érdekli őket, hogy milyen diktátor, törzsfőnök vagy cár ül a trónon, s hogyan bánik a néppel: a lényeg, hogy a hullagyár jól termeljen, a helyi elit pedig számíthat a plecsnikre és a baksisra. Ó, most demokráciásat kérnek a megrendelők? Hogyne: mától a bojár-oligarchát nagyvállalkozónak, a hetmant védelmi miniszternek nevezzük, a muzsikokat meg állampolgárnak. A szereposztás változatlan, a pénzt meg ide lesz szíves utalni, dollárban – mindenki a maga szintjén, egészen a csomagtartón felejtett ezrest halkan zsebbe csúsztató ukrán határőrig.”