Hajrá, Corvinus!

A szerző a Miniszterelnökség miniszterhelyettese

Élénk közéleti és szakmai érdeklődés övezi a budapesti Corvinus Egyetem (BCE) tervezett átalakítását. Az biztos, hogy egy vezető magyar egyetem működési és finanszírozási modelljének ilyen radikális átalakítására nem nagyon találunk példát a hazai felsőoktatás történetében. Egy ilyen léptékű változás érthetően természetesen sok kérdést vet fel, ugyanakkor, ha valaki a dolgok mögé néz, láthatja, hogy a szkeptikus ellenhangok esetében a szakmai érveket háttérbe szorítják a politikai megfontolások.

Két dolgot már most biztosan kijelenthetünk. A kérdés egyik legfontosabb stakeholdere, a magyar üzleti szféra már jelezte, hogy alapvetően bizakodóan tekint a lépésre, ami egy finoman szólva sem elhanyagolható pozitív szakmai visszajelzés. Egy másik fontos körülmény pedig az, hogy az átalakítás nem a magyar felsőoktatásba történő önkényes vagy esetleg unortodox beavatkozás, hanem éppen ellenkezőleg:

Az alapvető cél, hogy a BCE számára egy olyan, finanszírozási szempontból nagyobb önállóságot és kiszámíthatóságot jelentő működési környezetet jöjjön létre, amely korábban elképzelhetetlennek tűnő mértékben fogja javítani egy magyar felsőoktatási intézmény hatékonyságát és versenyképességét. S ezáltal elérhető válik az a cél, hogy a magyar egyetemi világ egy képviselője Európa 100 és a világ 200 legjobb egyeteme közé kerüljön.

A tervek mindezt úgy valósítanák meg, hogy a BCE működését 2019 nyarától egy közhasznú alapítvány biztosítaná, amelybe az állam és a magángazdasági szereplői – tehát tulajdonképpen az egész nemzet – rendkívül komoly forrásokat tennének bele. Ezzel a BCE megszabadulhatna az – elitoktatás helyett a tömegoktatásra fókuszáló – állami fejkvóta rendszer kötöttségétől, amelynek értelmében az állam a hallgatók száma alapján fizet támogatást, ezért minden egyetemnek az az érdeke, hogy minél több hallgatója legyen. Akikre, értelemszerűen, emiatt egyre kevesebb figyelem hárul.

További kötöttség, amelytől az új modellben sikerülhet elszakadni: az oktatók és más egyetemi dolgozók javadalmazása. Csak olyan egyetem kerülhet Európa legjobb 100 egyeteme közé, amelyben az oktatók fő megélhetési forrásként tekintenek az oktatásra, s lehetőségük van minőségi oktatási programokat kínálni a hallgatóknak. Ennek feltételei jelen pillanatban nem adottak.

Az államilag támogatott képzést kiváltó Corvinus-ösztöndíj pedig továbbra is lehetőséget nyújtana a rosszabb anyagi körülmények közül érkező, de tehetséges és szorgalmas diákok számára az ingyenes továbbtanulásra.

Csak most olyan rendszerben történne mindez, ahogyan azt a legjobb nyugati egyetemeken megszokhattuk.

Az önköltséges diákok arányára vonatkozó törekvések ugyanis nem az ösztöndíjjal tanulók háttérbe szorítását célozzák. Sokkal inkább azt, hogy a rendelkezésre álló lehetőségek szignifikáns bővülése hozzájáruljon az egyetem nemzetközi vonzerejének a növeléséhez. Hiszen ez a korábbinál sokkal több fizetőképes külföldi hallgató megjelenését eredményezheti. A BCE e tekintetben most sem teljesít rosszul, de a top egyetemek között nem ritka, hogy a hallgatók fele olyan külföldi hallgató, aki önköltséges képzésben vesz részt. Ennek az aránynak az eléréséhez pedig egyelőre sokat kell még tenni!

S hogy miért említettem kiemelt helyen a finanszírozás kérdését, amely miatt nélkülözhetetlen a mostani működési forma újrarajzolása?

Azért, mert a számok önmagukért beszélnek: TOP 200-as egyetemet TOP 200-as büdzsével lehet csinálni.

Ahogy arra több nemzetközi tanulmány is rámutat,

egy olyan piacon, ahol a leggazdagabbnak számító Harvard több mint 30 milliárd (!) dolláros vagyonból gazdálkodik.

Aki böngészi a kérdéssel foglalkozó szakirodalmat, annak számára egyértelmű, hogy a kisebb országok egyetemei csak akkor kerülhetnek be a legjobbak elit klubjába, ha az állam koncentrált anyagi támogatást nyújt a számukra. A hongkongi egyetem egy tanulmánya a Zürichben található ETH-t (Eidgenössische Technische Hochschule) hozza fel erre példaként. Ha vetünk egy pillantást az egyetemek globális rangsorát mutató 2018-as Academic Ranking of World Universities (ARWU), más néven Sanghaj-listára, jól látszik, hogy a dúsgazdag nagy angolszász magánegyetemek által uralt élbolyt néhány német és francia iskola mellett csupán pár kisebb ország állami intézményei tarkítják némileg. Ezek közül pedig az egyetlen nem brit vagy amerikai egyetem, amely a legjobb húsz közé bejutott, az az ETH. A svájci kormány a ’60-as évektől célul tűzte ki, hogy az ország felsőoktatását a világ élvonalába emelje. Ennek érdekében jelentősen növelték az egyetemeknek szánt pénzügyi forrásokat. Ezt jól illusztrálja, hogy a svájci szövetségi állam 2017-ben közel 1,3 milliárd frankkal (kb. 368 milliárd Ft) járul járult hozzá az ETH működéséhez, ami a teljes éves költségvetés több mint kétharmadát tette ki.

Az állam szerepe azonban nem csak a pénzügyi források miatt fontos. A svájci külügyminisztérium segítségével azt is támogatták, hogy az egyetemek együttműködési megállapodásokat alakítsanak ki neves, főként angolszász intézményekkel. Az állami támogatásnak köszönhetően az ETH nemzetközileg is sikeres és elismert egyetemmé vált, ahol az oktatók 53 százaléka, valamint a mesterszakos hallgatók 35 százaléka külföldi. Ezek az eredmények egy kis vagy közepes méretű ország esetében – ami ráadásul nem is olyan gazdag, mint Svájc – csakis jelentős állami és üzleti szerepvállalással érhetők el, amelyeket a magyar felsőoktatás általános szabályozási logikája most nem tesz lehetővé.

Az ETH mellett legjobb ötvenen belül pedig ott találjuk a Koppenhágai Egyetemet és stockholmi Karolinska Institute-ot is, miközben az olyan uniós nagyhatalmak, mint Németország vagy Franciaország is csak egy-két névvel képviseltetik itt magukat. A rangsorban való előrejutás egyik leglátványosabb példáját éppen a Koppenhágai Egyetem szolgáltatja, és egyben jól mutatja a nemzeti kontextus jelentőségét is. Az intézmény a globális egyetemi ranglista 100. helyéről a 29-ikre jutott fel. Az ehhez rendelkezésre bocsátott állami támogatás összege viszont csillagászatinak tűnhet magyar mércével. Az egyetem összesen 8,4 milliárd dán koronából (kb. 361 milliárd Ft) gazdálkodik évente, amiből közel 6 milliárd korona az állami finanszírozás, és ezen belül 2,8 milliárd korona a kutatás-fejlesztésre törvényileg biztosított keret.

Egy ilyen mezőnyben joggal merülhet fel a kérdés, hogy mégis mire számíthat a nemzetközi versenyben a BCE a maga 14,8 milliárd forintos éves összbevételével? Ebben a formában semmire!

Ahhoz

a magyar állam és a magyar üzleti szféra hathatós és elkötelezett segítségével, s a koppenhágai és zürichi modellt kell megcélozni.

A Corvinus átalakítása tehát tulajdonképpen a legnagyobb és legfontosabb nemzeti vállalkozások egyike.

Ha sikerül, annak csak nyertesei lesznek: a haza, a magyar felsőoktatás és tudományos élet, illetve a diákok.

Ha nem sikerül, akkor pedig marad minden úgy, ahogy volt.

Miért volna az jó nekünk? Miért volna az jó a fiataloknak?

Hajrá, Corvinus!