„1979 augusztusában az ateista kommunizmus elégedetten pöffeszkedett vörös karosszékeiben, Moszkvától egészen Pekingig. Ferde szemmel nézte mindazt, ami nem az övé. Így kerültem én is a szemük elé 1979 augusztusában. Naná, nem magamtól mentem. Hívtak, azaz írásban parancsolták, hogy jelenjek meg a Markó utcai székházukban, ahol oly sok gyalázatos kihallgatást és pert rendeztek. Emlékszem a nagy, magas és sivár szobára, a közepére belógó hatvanas égő vérszegény fényére, a katedrára emelt íróasztalra, az ott ülő gyűrött arcú és dohányzó »Fecske« fedőnevű őrnagyra, a tányérellenzős lámpa alá helyezett egyszerű székre és a helyiség mélyén, a sarokban lapuló sötét alakra, akinek egyetlen szerepe az volt, hogy a jelenlétében csoszogásával, krákogásával és egyéb, tudatosan keltette zajaival félelmet keltsen és megzavarja azt, aki előtte, középen ült, egyedül a hatalommal szemben. És akit ők ketten, megbízásból, hivatalból, ex officio, ferde szemmel néztek.
Be akartak szervezni, beépíteni a saját soraikba, azért, hogy ha ők engem, az esztergomi egyházmegyés harmadéves kispapot a püspöke kérésére kiengednek a római Német-Magyar kollégiumba, akkor én onnét nekik jelentéseket küldjek: Kivel és miről beszélgetek? Kivel, mikor és hol találkozom…? Azok kérték ezt tőlem, akik apai Nagyatyámat 1946-ban megölték. Azok kérték ezt tőlem, akik földönfutóvá tették a családomat, akik Apámnak nem adtak munkát, akik anyai Nagyatyámat Kistarcsára internálták, Keresztapa-Nagybátyámat, Édesanyám testvérét pedig halálra ítélték és a váci börtönbe zárták, ahonnét ’56 szabadította ki. Nekem csak egyetlen lehetőségem maradt: egyenesen a szemükbe nézni és világosan, egyértelműen azt a szót mondani, hogy NEM.