Ferde szemmel…

„1979 augusztusában az ateista kommunizmus elégedetten pöffeszkedett vörös karosszékeiben, Moszkvától egészen Pekingig. Ferde szemmel nézte mindazt, ami nem az övé. Így kerültem én is a szemük elé 1979 augusztusában. Naná, nem magamtól mentem. Hívtak, azaz írásban parancsolták, hogy jelenjek meg a Markó utcai székházukban, ahol oly sok gyalázatos kihallgatást és pert rendeztek. Emlékszem a nagy, magas és sivár szobára, a közepére belógó hatvanas égő vérszegény fényére, a katedrára emelt íróasztalra, az ott ülő gyűrött arcú és dohányzó »Fecske« fedőnevű őrnagyra, a tányérellenzős lámpa alá helyezett egyszerű székre és a helyiség mélyén, a sarokban lapuló sötét alakra, akinek egyetlen szerepe az volt, hogy a jelenlétében csoszogásával, krákogásával és egyéb, tudatosan keltette zajaival félelmet keltsen és megzavarja azt, aki előtte, középen ült, egyedül a hatalommal szemben. És akit ők ketten, megbízásból, hivatalból, ex officio, ferde szemmel néztek. 

Be akartak szervezni, beépíteni a saját soraikba, azért, hogy ha ők engem, az esztergomi egyházmegyés harmadéves kispapot a püspöke kérésére kiengednek a római Német-Magyar kollégiumba, akkor én onnét nekik jelentéseket küldjek: Kivel és miről beszélgetek? Kivel, mikor és hol találkozom…? Azok kérték ezt tőlem, akik apai Nagyatyámat 1946-ban megölték. Azok kérték ezt tőlem, akik földönfutóvá tették a családomat, akik Apámnak nem adtak munkát, akik anyai Nagyatyámat Kistarcsára internálták, Keresztapa-Nagybátyámat, Édesanyám testvérét pedig halálra ítélték és a váci börtönbe zárták, ahonnét ’56 szabadította ki. Nekem csak egyetlen lehetőségem maradt: egyenesen a szemükbe nézni és világosan, egyértelműen azt a szót mondani, hogy NEM.

Két és fél óra elteltével Fecske őrnagy így összegzett: »Maga mindent elrontott« és elbocsájtott. Másnap Esztergomba rendeltek, megmosták a fejemet… és a prímási palota kertjében a Duna mellett sétálva, távol a lehallgató poloskáktól püspököm, Lékai bíboros szemébe néztem: »Önnek döntenie kell, kinek hisz: nekem, a kispapjának vagy nekik?« Választ nem kaptam, de furcsa módon útlevelet igen és aztán minden nyáron, a római tanulmányaimból hazatérve nyári szabadságra, jött mindig a rendőrség: »Fecskék« helyett »Karvalyok«, mindig ugyanazzal a ferde szemmel, mindig ugyanazzal a szándékkal: beépíteni. Ez sohasem sikerült nekik. Isten mindig megadta hozzá a szükséges kegyelmet.

Ennek idén egy híján negyven éve. Naivan azt hihetném: De hát azóta minden megváltozott! Most már tudom, és meg is vallom, hogy nem. A kommunizmus nem tért meg, »euromutánsa és sinomutánsa« tovább él, már nem hatvanas égők sápadtka vörös fényében, hanem kemény-kék ledes lámpák vakító luxusában, Európa közepén is, egészen a távoli Keletig. Nem »kis lépésekkel« halad, hanem öles léptekkel igyekszik, szorítja az idő.

Dsida Jenő Psalmus Hungaricusára gondolok, a sorsra, ami akkor és úgy vár rám, ha nem maradok hűséges ahhoz, Aki mindhalálig hűséges volt és marad hozzánk. Addig is fölemelem a fejem és egyenesen tekintek azokra, akik ferde szemmel néznek”