Ma mi vagyunk a nyugat

„Egy éve írta meg a Tihanyi téziseket, amit a legújabb magyarországi kultúrharc alapdokumentumaként emlegetnek. Ebben azt írta, hogy a 2018-as országgyűlési választásnak az a tétje, hogy »korszak lesz-e a rendszerből«. Mi teszi rendszerré a rendszert, és korszakká a korszakot?

A gondolatot azért tartom időszerűnek, mert a harmadik kétharmados felhatalmazással a háta mögött a jobboldali kormány véghezvitte a hazai politikai és társadalmi rendszer átalakítását – gondoljunk az Alaptörvény elfogadása mellett a családtámogatásra, a közfoglalkoztatásra, a multik megadóztatására vagy az adórendszer átalakítására. A jogszabályi környezetet, ha nem is máról holnapra, de néhány törvényhozási ciklus alatt meg lehet változtatni. A kultúra, azaz az emberek szokásai, viselkedése, egymáshoz való viszonya viszont lényegesen hosszabb idő alatt alakul át. Ennek az evőeszközök elrendezésétől a férfi–nő viszonyon át egy csomó minden a része, egészen addig, hogy egy ateista is azt mondja: »Jaj, Istenem!«

A mostani, nyolc éven belüli harmadik kétharmaddal közelebb léptünk ahhoz a ponthoz, amikor elmondhatjuk, hogy Orbán Viktor ugyanannyit volt ellenzékben, mint amennyit kormányon. Ez nagyjából egybe fog esni azzal az idővel, amikor kijelenthetjük: ugyanannyit éltünk a rendszerváltoztatás óta, mint amennyi a Kádár-rendszerben eltelt. A Kádár-rendszerből nem lett korszak: hiába hoztak rendszerszintű politikai döntéseket, a kultúra széles folyója ezt elmosta. Abban bízom, hogy a mostani egy szélesebb kimenetelű időszak lesz, ami művekben, gondolatokban, könyvekben, szobrokban, rendezvényekben és eseményekben is kiterjed az országra – szerintem ettől korszak a korszak. A Kommentár legújabb számának címlapján azért van a FINA világbajnokság legcsodálatosabb képe, mert szerintem ennek sikeres megrendezése és esztétikája már a korszak irányába mutatott.

A Tihanyi tézisekben azt írja, hogy a rendszerépítés kormányzati-politikai feladat, a korszakalkotás nem feltétlenül. Hanem kinek a dolga?

Nagy hiba, amikor az értelmiség szeretné megmondani a politikának, hogy mi a dolga. A politika megtette a magáét: az intézményeket felállította, a versenyzés struktúráit biztosította, alkotmányba emelt egy köztestületet (a Magyar Művészeti Akadémiát), a filmkultúrában is megtörtént valami egészen újnak a felépítése. Most az értelmiségen a sor! Amikor »értelmiségről« beszélek, mindig a konzervatív oldal »szellemi embereire« gondolok. Minden szövegem, minden mondatom nekik és róluk szól, nem a liberálisokról. Annak a világnak, amelynek utóbbiak voltak a meghatározói, ugyanis vége van. Minden mondatom a jobboldali értékrendű közegnek szól: tessék használni a struktúrákat, tessék idézni egymást, tessék díjakat alapítani, tessék rendezvényekre járni, folyóiratokat olvasni.”