Van egy friss indexes cikk („Migránsgyűlölő, harcias diákokkal fújt ébresztőt Orbán a Nyugatnak”), ami nagyon jól mutatja, milyen komoly problémákkal küzd a magyar külpolitikai újságírás, és miért tűnt el gyakorlatilag ez a műfaj itthonról.
Ha már Flandria és a helyi jobboldal a téma, akkor érdemes lett volna a bemutatott jelenség hátterét is figyelembe venni a kizárólag önmagunk felé forduló és saját előítéleteinket igazolni törekvő megközelítés mellett.
1. A flamand nacionalizmus, melynek gyökerei Flandria középkori spanyol uralmára nyúlnak vissza, és a 19. század végétől a francia nyelvű államszervezéssel szemben fogalmazta meg önmagát – nem „ordas eszme” értelemben, hanem identitásszervező erőként – Nyugat-Európa egyik legdinamikusabb politikai-társadalmi „mozgalma” a második világháborút követően, de különösen a nyolcvanas évek óta. (Írtam erről a régi Magyar Nemzetbe egy terjedelmes cikket.)
2. Már 2010 körül hallottam leuveni kocsmákban, hogy nekik is kellene egy Orbán. Később Bart de Wevert, a hagyományos pártstruktúrát szétfeszíteni igyekvő jobboldali NVA excentrikus és karizmatikus vezetőjét, többen is a „flamand Orbánnak” nevezték, nem éppen negatív kontextusban. A belga politikai szerkezetet, ami a flamand és vallón pártok finom kompromisszumain alapul, nem csak politikusok támadták az utóbbi időben. A rendszert „pártokráciának” nevezték és bírálták amiatt, mert túlzottan eltávolodott az emberektől. Nem ismerős? Recseg-ropog a hagyományos, évtizedes felállás, egyre erősebb az ellenérzés vele szemben, és nem csak Flandriában.
3. A flamand politikai tér döntően jobbos (Vlaams Belangtól a CDV-ig), ellentétben a Parti Socialist és MR által dominált Vallóniával.