Trump a csúcson

E heti európai programjával az amerikai elnök eléri ciklusa külpolitikai csúcspontját, a Putyin-találkozóval a legnagyobb, még álló tabut is ledönti. A nemzetközi térben félelemmel vegyes tiszteletet parancsoló trumpi offenzíva folytatásáról már a félidős kongresszusi választás eredményei dönthetnek.

Donald Trump szívós munkával és tisztáldozatokkal ugyan, de lerázta magáról a beiktatása óta az elnökségét folyamatosan kísérő belpolitikai támadásokat és karaktergyilkossági kísérleteket. Elmaradt a látványos áttörés a Mueller-vizsgálatban, a szavazóbázist látszólag nem érdeklik a pornószínésznők és egyéb hivatásos lejáratók, a Republikánus Párton belüli legtekintélyesebb ellenfelek pedig sorra esnek ki a játékból fáradásos tüneteket produkálva vagy éppen halálos betegséggel harcolva. Trump adócsomagja átment a Kongresszuson, és úgy tűnik, neki áll a zászló a Lefelsőbb Bíróságon is, mely egyrészt megvédte az egyes alacsonyabb szintű bírók által szabotált bevándorláskorlátozó intézkedését („muslim ban”), másrészt pedig még a jelenlegi elnöki ciklus alatt megszerezhetőnek tűnik a konzervatív szemléletű többség a testületben – ez utóbbi pedig minden republikánus álma, maga a revans.

Mégsem e belpolitikai áttörések az elnök leglátványosabb sikerei. Ehelyett

Először is, elődjével ellentétben Trump gondoskodik róla, hogy az USA határozza meg a globális napirendet, minden egyéb szereplő az amerikai kezdeményezésekhez legyen kénytelen viszonyulni. 

Másodszor, az elnök a stábja által azonosított globális problémagócokat rendhagyó módon közelíti meg, a diplomáciai világban vulgárisnak számító nyelvezetet használva és felettébb konfrontatív hangnemet megütve, olykor fenyegetőzve is. Szokatlan vehemenciájával pillanatok alatt iszonyatos nyomást képes helyezni egy-egy területre, legyen az Szíria, az ENSZ, a Koreai-félsziget vagy Németország. Nem állítom, hogy ez a taktika azonnali és kézzelfogható eredményhez is vezet, azt viszont kimondhatjuk, hogy kiválóan alkalmas a befagyott, feloldhatatlannak tűnő helyzetek és rendszerek bemozgatásához.

Harmadszor, Trump a választási ígéreteihez híven Amerikát helyezi a globális politika középpontjába, és

Ha zavarja a külkereskedelmi deficit, akkor nem a globális kereskedelmi szabályok átírásával lát neki a lefaragásához, hanem bilaterális alapon konfrontálódik, védővámot vet ki, verbális nyomást helyez a kérdéses partnerekre, belengeti az amerikai támogatás megvonását egyéb területeken – és végső soron, miután mindenki megtapasztalta az USA hideg leheletét a tarkóján, akár jöhet a globális (vagy inkább nagyhatalmi) kereskedelmi újratárgyalás vagy éppen a NATO-hozzájárulások szabályainak átírása. Trump agresszív és innovatív taktikája olyan helyzetekből hozhatja ki az USA-t győztesen (de minimum változatlan helyzetben, egy magasabb egyensúlyi állapotban), melyeken egyébként Amerika ugyanúgy veszítene, mint a partnerei – lásd a kereskedelmi háború várható makrogazdasági hatásait.         

Illusztráljunk: Trump célzott figyelmeztető csapást mért Szíriára, amikor ez volt a közvélemény elvárása. A feje tetejére állította a koreai kérdést, hatalmas PR-győzelmet aratva, és fejtörést okozva Kínának és Oroszországnak is, bár mindkét hatalommal együttműködött az előkészítésben. Elindította a világkereskedelmi viszonyok Amerika szempontjából előnyösebb újratárgyalását, egyelőre „kereskedelmi háborúnak látszó tárgy” formájában, de ne legyen kétségünk hogy a valós cél ebben az esetben is az alkura kényszerítés, mind Németország/Európa, mind Kína esetében. Az Izraelt folyamatosan bíráló-piszkáló, palesztinok iránt elfogult ENSZ-szervekből pedig egyenesen kivonult, az amerikai finanszírozás teljes megvonását is kilátásba helyezve. A két százalékos célnál is radikálisabb emelést követelt a héten a NATO tagjainak védelmi költségvetésében, Németországgal kapcsolatban pedig kerek perec kijelentette, hogy Trump szerint az amerikaiakra, mint balekokra testálta saját védelmének szinte minden terhét, miközben sokmilliárdos üzleteket köt azzal az Oroszországgal, mely az első számú fenyegetést jelenti a NATO-ra. Mindeközben az EU jövőjét érintő ügyekben a német-francia tengelynek sok fejtörést okozó kelet-közép-európai államok felé többször is megerősítette elköteleződését, ezek az államok pedig – a Baltikumtól Romániáig, a héten pedig éppen Szlovákia – boldogan vásárolnak be az amerikai haditechnikából. 

S végül: sorban foglalják el helyüket Trump személyes kinevezettjei az európai nagyköveti posztokon, akik főnökükhöz hasonlóan új hangvételt hoznak állomáshelyeiken – a legszebb és legszórakoztatóbb példa mindenképpen Rick Grenell berlini nagyköveté, de a Budapestre kinevezett David Cornstein is bizonyította, hogy elkötelezett az Obama-Nuland-éra ideológiailag motivált, arrogáns bunkósbot-lengetéseinek végleges lezárása és a kétoldalú politikai kapcsolatok felemelése iránt. Mindeközben nemcsak a republikánusok soraiból, de az államapparátusból is sorra távoznak az új elnökkel lojalitást vállalni képtelen „establishment”-alakok, akik, mint bizonyították, a saját liberális-globalista ideológiájukhoz jóval nagyobb hűséggel viseltetnek, mint a sávos-csillagos zászlóhoz.

Trump menüjén egyúttal kakukktojásnak tekinthető az Egyesült Királyság, ahová szintén ellátogatott a héten. Theresa May röviden megingott, ám stabilizálódni látszó kormánya, úgy tűnik, egyelőre vonakodik az EU-s különleges partnerséget az amerikaival kiváltani. Boris Johnson és társai politikai taktikázását látva azonban nem vennék mérget rá, hogy ez így is marad majd. A Brexit-ügyi pártütők semlegesítésére May a csütörtöki kétoldalú találkozón már szabadkereskedelmi övezet létrehozását ajánlotta az amerikai elnöknek.

A fent jellemzett politikai momentumban kezdődött tehát Putyin és Trump találkozójára július 16-án, Helsinkiben. A kétoldalú csúcstalálkozót bel- és külpolitikai érzékenységek („orosz beavatkozás”; „Szkripal-ügy” és a kölcsönös diplomata-kiutasítások) miatt nem sikerült korábban megtartania a feleknek, és éppen ezért maga a tény is, tartalmára való tekintet nélkül, átütő erejű. A legmagasabb szintű bilaterális csúcstalálkozó hiányában is sok jel mutat arra, hogy egyes globális jelentőségű ügyekben működik a koordináció a felek között. Az USA Szíriában gyakorlatilag feladta Aszad és rendszere felszámolását mint célt; a Krím ügyében semmilyen esély nem mutatkozik aktívabb amerikai nyomásgyakorlásra; Kelet-Ukrajna esetében az amerikaiak bevallottan fárasztásra játszanak, hátha Oroszországnak túlságosan nagy teherré válik a szeparatisták támogatása; Korea ügyében pedig minden bizonnyal a háttérben egyeztek meg a Trump-Kim találkozót megelőzően. Ugyanakkor nincs amerikai enyhülés a személyi és gazdasági szankciók terén, sem pedig Iránnal kapcsolatban, és nehezen feledhető a retorika minősége is, melyet Trump az oroszokkal szemben Szíria vonatkozásában használt („Készülj fel, Oroszország, mert [a rakétáink] [...] jönnek.”)

Arra viszont jó esély mutatkozik, hogy egyes (regionális és politikai) területeken intenzívebb együttműködés és párbeszéd induljon a felek között. Ennek hátterét pedig a kölcsönös fenyegetettség-felfogás adja: Trump vélelmezett világfelfogásában ugyanis Oroszország egydimenziós hatalom, mely önmagában főként csak biztonsági fenyegetést jelent a hagyományos és a kiberhadviselés, információs hadviselés terén. Ezen a területen akár még tovább éleződő konfliktusra is számíthatunk Ukrajna, Szíria, Irán vagy éppen az Északi-sark ügyében. Oroszország ugyanakkor Kínához vagy Németországhoz képest kevéssé fenyegeti közvetlenül az amerikaiak gazdasági érdekeit. E ponton pedig jelentősen eltér az Oroszországot minden bajok forrásának tekintő mainstream republikánus álláspont és az elnök saját felfogása. És miközben Trumpnak a kínai-német-kanadai-mexikói stb. kereskedelmi nyomásgyakorlás folytatásához lélegzetvételre, mozgástérre lesz szüksége más külpolitikai relációkban, a gazdasági szempontból nemzetközi szankciókkal beszorított orosz elnöknek – az ellenségkép fenntartása mellett – éppen az előrelépés halvány ígérete jönne jól. Putyin a focivébé eddigi hibátlan lebonyolításával, a rettegett terrortámadások és rendzavarások elmaradásával és az orosz válogatott viszonylag jó szereplésével mind otthon, mind a globális térben puha győzelmet aratott, amit megkoronázhatna egy konstruktív amerikai-orosz találkozóval.  

A fentieket mérlegelve a találkozótól, ha nem is látványosan, de amerikai-orosz enyhülés várható. Ez akkor is valószínű, ha mérget vehetünk rá, hogy Putyin nem hagyja majd szó nélkül, hogy az aktuális NATO-csúcson a szervezet meghívta Grúziát (Georgiát) a tagjai közé, és az ilyesmit az oroszok súlyos fenyegetésként élik meg. Ha pedig a kölcsönös inzultusokon túl bármilyen kézzel fogható eredményt sikerül kihoznia Trumpnak a találkozóból, akkor megerősíthetjük e cikk kiinduló állítását: minden bizonnyal az aktuális néhány nappal megérkeztünk Trump elnökségének külpolitikai csúcspontjához. A csúcsra eljutni és a csúcson maradni különböző képességeket és felkészültséget igényel. Trump azonban folyamatosan bizonyítja, hogy nincs lehetetlen.

A szerző a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója