„Sokan felhördültek azt hallva, hogy a régi-új miniszterelnök nem négyéves ciklusokban gondolkodik, hanem egyenesen 2030-ig tervez. Én nem látok ebben semmi rendkívülit: a távlatos gondolkodás politikusi erény, a hatalomhoz való ragaszkodás pedig politikusi ösztön. A kérdés az, hogy az országnak javára válna-e egy Orbán-korszakban élnie, s a felvázolt nagy tervek végigviteléhez megvan-e az elszántság, a tudás. A sikeres kormányzásnak eddig is adottak voltak a feltételei: az ellenzék nyolc éve nem jelent valódi ellenerőt, a kormány a maga érdekei szerint hajlítgatja a jogrendet, a gazdasági válság rég a múlté. Az oktatás vagy az egészségügy állapotát, általában az életviszonyokat ennek a kedvező állapotnak a tudatában érdemes mérlegre tennünk. Lehangoló tény, hogy Magyarország minden kormányzati erőfeszítés és a kezdeti hatásos válságkezelés dacára az elmúlt nyolc évben is messze az adottságai alatt teljesített, s nem tudott javítani pozícióin az uniós és régiós versenyben. Talán ezekért is ragaszkodott annyira, tízmilliárdokat könnyű kézzel propagandára elszórva a hatalom ahhoz, hogy a sok létező probléma közül a migrációt tegye a közélet kizárólagos témájává.
Orbán Viktor újabb kormányának tehát lenne min javítania. Egyelőre csak bizakodhatunk abban, hogy a kormányzat szerkezetében és személyi összetételében történt változások jobb működéshez vezetnek. Ami az átalakítások szándékából eddig világosan kirajzolódik, az a nyers hatalomtechnika: a miniszterelnök valóban a kezébe venné az irányítást, minden szálat ő mozgatna, kormányától pedig távolt tart mindenkit, aki az autonóm politikusi cselekvés lehetőségét hordozza magában. Aggasztó jel, hogy nem csitul a kampányhevület; a kormány mintha ragaszkodna a rendkívüli állapot érzetének fenntartásához, s már-már kétségbeesetten keres újabb és újabb ellenségeket.”