Orbán Viktorról – közülünk egy

Választások előtt az ellenzékben lévők megkísérlik az alternatív mozgalmak politikai egyesítését. A fennálló demokratikus rendet pszeudodemokráciának nyilvánítják, miközben látványosan – többnyire hisztérikusan – aggódnak a jövőért. A diktatúra rémét festik mindenhová. A demokrata a választó szabadságához fordul, míg az áldemokrata az alattvaló félelméhez, amit ő keltett kitartó, szakszerű munkával.

A recept egyszerű: a siker egyéni, az én érdemem; viszont a magánkudarc, legyen bár mégoly személyes, az közös. Ezt naponta sulykolni kell.  Némelyeknél sikerül elérni, hogy szerelmi csalódását is a kormány nyakába varrja. Az örök elégedetleneket egyszerű fegyverbe szólítani a jelennel szemben, a jövő sohasem beteljesülő utópiája nevében. Itt nem árt – az ellenzéki ígéretdömpinget hallva – némi óvatosság. Gombrowiczcsal szólva: nem szeretem, ha túl vajas a vaj.

Orbán Viktorról nem könnyű tárgyilagosan beszélni. Még nehezebb ellenfeleivel, a globalista erők prokonzuljaival összehasonlítani. Az arányok meglehetősen eltérnek. Legyen elég két önmagáért beszélő kép. Az első: Gulliver a politikai liliputiak között. A következő: Dávid és a rejtőzködő multi Góliát harca, jelenjék meg S. George, netán S. György, vagy akárki más képében.  

Orbánt mindig nyílt sisakkal száll küzdelembe hazájáért, ezért a mások szerint „kurva” országért.  Megtanulta a leckét: megfontolt és taktikus, ám nem hazudozik nappal és éjjel. Egy független ország népétől függő miniszterelnöke. Visszatette Magyarországot a világtérképre, mint elődei 1848-ban, 1956-ban. A harc csupán eszközeiben különbözik ma, lényegét tekintve alig-alig.

Ottlik mondja a magyar irodalomról, hogy az olyan, mintha egy motorcsónakban csupa tengernagy ülne. Valóban: a mi országunk nem anyahajó, a személyzete ellenben világszínvonalú. Felelős magyar kormányok idején mindig így volt, ezért tudtuk „régen tépett” történelmünk katasztrófáit túlélni. 

Mondják: Orbán hataloméhes. Megkérdezem: milyen politikus az, akinek nincs hatalma, aki képtelen megvalósítani a programját, mert nem tud élni – legföljebb visszaélni – a hatalommal? Az ilyen a helytartó. Mindig az ukázt várja valahonnan. Önállósága a parancsvégrehajtásban merül ki. Meg az ország kifosztásában. 

Orbánt ott láttuk a valódi és jelképes gátakon. Emlékszünk még Demszkyre, a nagy, talpig becsületes metróépítőre: miért nincsenek a gáton a fideszesek, mint a márciusi ifjak? Most pedig: nem lesz áradás, nem fog az árvíz segíteni Orbánnak. Olcsó és hatásos trükk az értékek állandó relativizálása. Ha ellenfeleink érnek el eredményeket vagy vannak olyan tulajdonságaik, amelyek szimpatikussá tehetik őket a „nép” szemében, akkor azokat rögtön negatívummá kell nyilvánítani. 

Mivel a tömegközlekedést favorizálom – nincs autóm –, gyakran hallom a nép hangját. Nemrég arról beszélt két mellettünk ülő a vonaton, hogy a Jobbikra szavaznak. Nem szeretem Vonát – így az idősebb –, de rájuk szavazok. (Pompás érv.) Mi az a tízmillió lakásépítésre? – ekként a másik. Stadionokra persze „fussa”. A harmadik átellenben ülő nem értett egyet velük. Nem rossz gyerek az! Hajtós. Én még fociztam ellene. 

Hirtelen felszínre került mindaz, amit a médiumok véstek – pro és kontra – az agyakba. Orbán a kolbásztöltő, a sonkát főző, a sokgyerekes, a nagypapa. A kórház és a lélegeztetőgép. A foci és futás. Előbbi közösségi sport – fejtegette az Orbánt védő –, utóbbi a magányos neurotikusoké. (Nem osztom a véleményét, mivel magam is kocogok néha, ám elgondolkodtat.) Minek a stadion? – kérdi. A foci? Hát a gyerekeink hol tanulják meg, mire képesek, hol tanulják meg a játékszabályokat, ha ott sem? Meg a csapatért való küzdelmet?! A vereség és győzelem ízét? Különben, ha többen sportolnak kevesebb kórházi ágy kell.

Aztán a vita végül kissé magyarossá fajult, ugyanazokat az érveket ismételgették egyre hangosabban. Mikor a két „ellenzéki” leszáll, az Orbán-párti láthatólag tovább morfondírozgat magában. Érveket keres. Az arca váratlanul felderül, majd hozzánk fordul: „Tudják, miért szavazok Orbánra?” Megvonom a vállam. Régóta tisztában vagyok vele: a demokrácia nem önmagától működik. Mi több, fénykorai nevekhez fűződnek, teszem azt Athénben Periklészéhez. Nálunk persze ebben is találnának hibát: mi a francnak kellett a Parthenon? Az olimpia, a színház? Vagy a „sapka” probléma: minek visel sisakot Periklész? Ha nem visel, miért nem visel? Elég hosszan hallgathattam, mert a kérdés ismét elhangzott: „Tudja, miért Orbánra szavazok? Mert közülünk egy! Ott kellett volna lennem a Békemeneten. A szavazófülkében ott leszek”. 

Én sem voltam ott a Békemenetben, ahol a jelenlevők Orbán Viktortól hallhatták: föl a zászlókat a magasba! Miért? Nyilván azért, mivel a haza – miként mondta valaha közülünk egy – nem kerülhet ellenzékbe. Ez meglehetősen jól hangzik. Nem vagyok különösebben patetikus alkat, mégis úgy hiszem, itt az idő, hogy végre a magasban lobogó zászlók mellé emeljük szíveinket.