Orbán királyság és Budapest köztársaság

„Rendszerváltás volt ez is a javából, negatív rendszerváltás: a magyar választók jelentős része elkötelezte magát egy könyörtelen, autokrata rendszer mellett. Az ellenzékre szavazók voltak többségben, de a választási rendszer sajátosságai újabb, harmadik kétharmados többséget eredményeztek az ancien régime javára. Így, az érvényes rendszer szerint, a magyar választók a vagy-vagyból a rossz oldal mellett döntöttek, nem először és nem utoljára. Egzisztenciális határhelyzet, amikor »az ember vagy nem vesz észre semmit, vagy igazi létére ébred, mulandó földi egzisztenciája fölött és annak ellenére. Még a reménytelenség is – azáltal, hogy lehetséges lennie – a világon túlra mutat.« – írta Karl Jaspers. Ki vagy? Hol vagy? Miért vagy? Mivé lehetsz? Mivé tehetnek? Mivé kell lenned?

Orbán Viktor semmi rendkívülit nem tett, csak kihasználta valamennyi, rendszer-adta előnyét. Az Orbán-rendszer kiépített egy központosított államhatalmat, pártállamot, amely függővé tette magától a falvak és a kisvárosok népét, ahol a legnagyobb vagy egyetlen foglalkoztató, rendfenntartó, információközlő, oktató, egészségügyi, vallási és szociális szolgáltató. Minden forrás a központi államhatalomtól származik. Itt nincs és nem is lehet semmilyen alternatív politikai, piaci vagy civil intézmény a pártállamon kívül. A pártállamtól független társadalmi csoportok tagjai Budapestre vagy külföldre távoztak, ahol a piaci vállalkozások és szolgáltatók, a civil szféra szabadsága és autonómiája érvényes. A vidéki városok középrétegei megkapták az ország és családjuk szimbolikus, de látható védelmét: a kerítést a határon, a rendőri jelenlétet az utcákon. Az állampártra, a Fideszre, amely valójában elnöki párt, Orbán-párt, kizárólag választások idején van szükség, nem gyakorol semmilyen valóságos hatalmat, nem választ, nem kormányoz. Orbán a törzsszavazói mellé behozta a falvak és kisvárosok tartalékban lévő, közvetlen felügyelete alatt álló szavazóit, továbbá a pénzzel és párthűséggel elkötelezett erdélyi és vajdasági levélszavazókat.

Az ellenzéki választókhoz, vagy helyesebben mondva, a rendszerellenes választókhoz is, a korábbi nagyjából 2 millió szavazó mellé 600 ezren csatlakoztak. Csakhogy az előbbi tartalék koncentráltan egyetlen pártra esett, így nem veszett el, ellenben a baloldal és a Jobbik szétszavazásával, illetve a több mint 400 ezer, kis pártokra adott vokssal az ellenzék elveszítette minden esélyét nemcsak a győzelemre, de a kétharmad megállítására is. Orbán Viktornak mindehhez volt pénze, intézményei és ideje, az ellenzéknek viszont se pénze, se intézményei, se ideje nem volt, csak szavazói, akik nem rá, hanem Orbán ellen szavaztak.

A demokratikus ellenzéki pártok vezetői kétszer kivégezték saját lehetséges, közös miniszterelnök-jelöltjüket. Képtelenek voltak a közös választási párt vagy a közös lista stratégiai szövetségének megteremtésére. Tudták, hogy az Orbán-rendszer csak stratégiai szövetséggel győzhető le. De inkább akarták egymást legyőzni. Majd a választók nyomására eljutottak a taktikai szavazás gondolatához. Ebben semmi új nincs: ilyen taktikai szavazási stratégiát alkalmazott Orbán és Torgyán 1998-ban, amikor a második forduló előtt megállapodtak 82 kisgazda képviselő egyoldalú visszaléptetésében. Biztosak lehettek abban, hogy a vidéki radikális, nacionalista kisgazda választók le fognak szavazni a budapesti, liberális-gyanús Fideszre? Nem. De a politika a merészség és vállalkozás művészete is. A 2018-as pártvezetők se nem merészek, se nem vállalkozóképesek, sőt még csak nem is ésszerűen gondolkodó politikusok. Nem akartak, tudtak se nyílt, se titkos taktikai megállapodásokat kötni egymással, illetve a középre húzó Jobbikkal. Így cserben hagyták a rendszerellenes választókat. Nem Orbán Viktor diadalmaskodott, hanem az ellenzék vesztett.”