Viharos évtizedek – a szabadkai zsinagógáról és a családi emlékezetről

A fenti képen a gyönyörűen felújított és most átadott szabadkai zsinagóga látható. A zsinagóga felépítéséhez a családom lehetőségéhez képest sok pénzzel hozzájárult annak idején.

Felújításáról a döntés Orbánnak köszönhető: „A magyar kormány ezért döntött úgy 2014-ben, a holokauszt emlékévben, hogy elindítunk egy zsinagóga-helyreállítási programot, melynek keretében az elmúlt években mintegy 10 milliárd forintból Budapesttől Nagyszőlősön át Beregszászig és Szabadkáig számos épületet felújítottunk, és segítettünk megmenteni a pusztulástól”.

Ezen a második képen az a tálesz látható, amit Szabadkán kaptam Zita nénitől pár éve, mint a legidősebb Perl (Petri) férfi. Ebben a tálitban járt a szabadkai zsinagógába a dédnagyapám, akit később agyonvertek.

„Mi szívós fajta vagyunk./ Nagyapádat is / úgy kellett agyonverniük / az országúton” – írta Papa. 

Szabadkán van Ulica Gellert Perlová, nagyapám testvérének állít emléket, akit felakasztottak a Délvidékre bevonult csendőrök.

A miniszterelnök szépen beszélt a zsinagógában:

„Egybegyűltünk, mert összeköt minket a zsidó kultúra és zsidó nép iránti tisztelet, amely saját számarányát meghaladva járult hozzá Szerbia, Magyarország és egész Európa gazdasági, kulturális és tudományos eredményeihez. És végül egybegyűltünk, hogy együtt tisztelegjünk egy bátor és összetartó közösség előtt. Egy gyülekezet előtt, melynek tagjai annak idején nemcsak maguknak emelték ezt az épületet, hanem azért is, ahogy az akkori főrabbi mondta: »legyen becses emléke és díszítő szépsége a városnak.« Olyan erős és szilárd alapot vetettek, melynek köszönhetően az Önök zsinagógája a XX. század legviharosabb évtizedeit, majd pedig a teljes funkcióvesztést is át tudta vészelni. (....) A szabadkai zsinagóga megmentése és felújítása jól példázza, hogy szerbek, zsidók és magyarok mi mindenre képesek, ha egy nemes cél érdekében összefognak. Ahogy jól példázza azt is, hogy ma olyan időket élünk itt, Közép-Európában, amikor a múlt nem megterheli a jelent, hanem kaput nyit egy közös jövőnek.”

Ez a félmondat a „legviharosabb évtizedekről” a mi családunk esetében sok-sok meggyilkolt rokont jelent: a lenti, harmadik képen lévő nagyapámat, aki nem ismerhette sose papámat, mert utóbbi egy éves sem volt még, amikor megölték az apját Pesten; nagymamát, aki ezen a képen vidáman sétál imádott Belgrádjában, hogy aztán „kis időre, amíg elvonul a baj”, átköltözzék Pestre, majd itt ragadjon több mint hét évtizedre úgy, hogy a várost sose érezte magáénak.

A dolgok bonyolultak: ha nem ragad itt, én nem születtem volna meg.

Mélyen azonosulok Orbán Viktor beszédével, amiben segít az is, hogy nálunk a múlt nem terheli a jelent, amiben nyilván sokat segített, hogy nekem rengeteget meséltek a múltról anyai és apai nagymamáim és szüleim, ahogy mi is rengeteget mesélünk Sámi fiamnak. (Jizzkor – igyekszünk.)

Nagyon örülök, hogy szép lett a zsinagóga, hamarost elviszem Sámit. Végigsétálunk majd a Perl Gellért utcán is.