»Nekünk van még egyesítő és egységesítő eszménk« – mondja Orbán, majd azt is, hogy »létezésünknek van értelme saját magunkon kívül«. Célja tehát az, hogy olyan víziót adjon át, amelyben tudnak az emberek hinni, és olyan közösséget alakítson ki, amelyhez büszkeség tartozni. Bár végig magyarokról beszél, mintha az egész nemzetet szólítaná meg, valójában közösséghez a »birodalommal« szembenállók tartoznak. A közösség érzelmi közösség: olyanoké, akik szeretik a hazájukat, a szívük piros-fehér-zöld stb., illetve olyan közösség, amely organikus folytatása a kereszténységnek és a nemzeti történelemnek egyaránt.
Orbán civilizációról beszél, amely szemben áll azokkal a civilizációkkal, amely tagjait be akarják telepíteni, és amelyben Magyarországnak vezető szerepe van. Tehát nem csak amiatt lehetnek büszkék a magyarok, amiért van közös eszméjük, és eddig megvédték a hazát, hanem azért is, mert Magyarország volt az első, amelyik elutasította a bevándorláspárti politikát, utána pedig Orbán szerint Magyarországot követte Lengyelország, Csehország, Szlovákia, az USA, Nagy-Britannia és Ausztria. Ezzel felborítja a szokásos Kelet-Nyugat hierarchiát, és Magyarországot vezető szerepben lévő államként mutatja be, ami szintén a közös büszkeségérzetet táplálja.
Eközben Orbán mögött a díszlet egy kisiskolás megemlékezésre emlékeztet: piros-fehér-zöld, tulipánok, majd a legvégén jelmezes emberek lépnek be. Maga a beszéd is gyerekessé válik itt-ott, annál a kiszólásnál főleg, ami Soros Györgynek szól: »Gyuri bácsi, menj vissza Amerikába!«, mondja. Nem is különösebben álcázza ő azt, hogy amit elmond, az mese: egy népmese a tisztességes magyar emberekről szemben a csalafinta ördöggel, aki próbál túljárni az eszünkön. És pont azért, mert jól mesél, azt meséli, amit hallani akar a közönség, és pont annyi részletet emel be a valóságból, hogy ne lehessen hozzá kapcsolódni, amit elmond, az igazsággá válik – hiszen a mesében sem minden úgy történik, ahogy a valóságban, mégis benne van a valóság.”