Össztűz Brüsszelből

„Olyan intenzitású támadássorozat zúdult hazánkra az Európai Unió­ból, hogy szinte lehetetlen elhessegetni azt a feltételezést, miszerint Brüsszel aktív szerepet vállal a kormányellenes erők oldalán a hivatalosan még el sem indult választási kampányban. Azoknak, akik összeesküvés-elméletnek tekintik az efféle meglátásokat, bizonyára eloszlatja a kételyeit, ha felidézzük Gyurcsány Ferenc bánatos kifakadását 2010-ből, a történelmi vereség másnapjáról: »bennünket legyőzhettek Orbánék, de az Európai Uniót úgysem tudják majd legyőzni«.

Ez böszme elkotyogása volt annak, hogy már a választások másnapján elkezdik exportálni a saját belpolitikai problémáikat, a kinti elvtársaiktól várva segítséget elvesztett hatalmuk visszaszerzéséhez. A hazaárulás e speciális formájára ezernyi példát láttunk azóta.

Így már érdekes lehet, mi inspirálta az unió szebb napokat is megélt csalás elleni hivatalát (OLAF) arra, hogy ugyanúgy, mint 2014-ben, a választási kampány kezdetére időzítse újabb, immáron második jelentésének kiadását az Elios-ügyben. Vajon kitől kértek vagy fogadtak el kéretlenül információt, szakvéleményt annak elkészítésekor? A jelentés ugyanis tele van tendenciózus pontatlanságokkal, miközben nagyon fontos körülményeket hallgat el.

Például a cég valódi vezetőit, Erdei Bálintot, az igazgatóság elnökét és Áfra Barnabást, a Simicska Lajos tulajdonában lévő Közgép képviselőjét meg sem említi. Egyvalaki irritálja az anyag készítőit, Tiborcz István, a magyar miniszterelnök veje, aki viszont soha nem volt az Elios többségi tulajdonosa, sőt első számú vezetője sem.

Az ellenzéki lakájmédia propagandistái mégis azt olvassák ki az OLAF megállapításaiból, hogy Tiborcz a főbűnös, már ha történt egyáltalán bűncselekmény. Ez sem biztos ugyanis, hiszen azt az idétlen kotnyeleskedést, amely a csalás gyanújának legfőbb támasztéka lenne, három, LED-es lámpatestekkel foglalkozó cég szakértője is határozottan cáfolta. Vagyis az Elios által szerelt panelek kibírnak százezer üzemórát, nem kell azokat hatvanezer után cserélni. Akkor pedig Simicskáék nem íratták át csaló módon a maguk javára – ötvenezer üzemóráról százra – a pályázatok feltételeit. Pedig a kormánybuktatásra készülő, ám ahhoz reménytelenül kicsi támogatással bíró politikusok úgy kapaszkodnak ebbe az ügybe, mint utolsó szalmaszálba. Szánalmas erőlködésük persze érthető, csak az nem, miként lehetett ebben partner egy olyan tekintélyes szervezet, mint az OLAF.”