Tihanyi tézisek

„1. Alkossunk kánont, saját referenciáinkhoz igazodjunk!

Az orientáció kijelölésével a csata már félig eldőlt. Nem győzhet olyan sereg, amely nem saját vezérkarát tekinti a legjobb katonának, nem ennek hadistratégiájában hisz, nem önnön fegyvereibe veti bizodalmát. A széles körben értett kultúra (amelynek ilyenformán része az erkölcsi felfogás, a megszorítások nélkül értelmezett irodalom és művészet, a korszakot szó szerint megformáló építészet és „a dolgokról” való vélekedés) gerincét alkotó szellemi világban a tájékozódást a kánonok segítik. Olykor sokkal fontosabb, hogy mi nem kerül bele ezekbe, mint amit belefoglalnak. A kánonalkotás diszkurzív és kritikai folyamat, de nem feltétlenül igényli a konszenzust. Úgyis használat közben dől el, hogy mi állja ki az idő próbáját. Röviden: a kánon eligazít afelől, hogy mi van a körön belül és mi nem. A káték, kötelező olvasmánylisták, pontokba szedett használati utasítások már csak aprópénzre váltják azt, amit a kánon nagy vonalakban meghatározott. A kánon mint törvénykönyv és szöveghagyomány mellett a tájékozódás további segítői azok a világítótoronyhoz hasonlatos szerzők és alkotók, akik életművükkel maradandó jelet hagynak arra vonatkozóan, hogy merre induljunk. A közös kánon és a saját referenciák követése erősíti az összetartozás érzését és biztonságot ad. – Minden más gyengít és elbizonytalanít.

2. A magunk szótárát és közös enciklopédiánk meghatározásait használjuk, saját fogalmainkkal írjuk le a világot.

A szavak fegyverek. A nyelv pedig, amelyen beszélünk, mindenestől meghatározza gondolkodásunkat. Széchenyi 1835-ben úgy fogalmazott (Hunnia), erélyesen síkra szállva a latin helyett a magyar nyelv hivatalossá tétele mellett, hogy a holt nyelv halott nemzetet teremt; mondván „e holt nyelv mérge olvasztá már az ifjú kebelben a honinak minden szeretetét. Rég túllépvén már gyermekkorán, még most sem szabadíthatja magát halálos öleléseiből ki a rég elhunytnak.” Peter L. Berger amerikai konzervatív szociológus világos megfogalmazása szerint „az ember nem használ egy nyelvet teljesen ártatlanul. Minden nyelv értékrendek, értelmezések, és valóságképek egész sorát hordozza magában, amivel befolyásolja annak a személynek a tudatát, aki ezt a nyelvet használja.” Így vagyunk ezzel a politikai szóhasználat tekintetében is! Frank Füredi, Londonban élő magyar társadalomtudós egyenesen úgy fogalmaz, hogy „ameddig a régi nyelvhasználat foglyai vagyunk, addig maradunk az értelmetlenség börtönében.” A szavak és fogalmak, amelyeket kiejtünk és leírunk, megszabják mondanivalónkat, sőt adott esetben politikai véleményünk tartalmát, intenzitását is. Problémánk az, hogy a politikai nyelvezet liberális dialektusa még mindig monopolhelyzetben van – a cél, hogy ezt konzervatív nyelvjárással váltsuk fel. Ez lehetséges, hiszen a szellem azé, aki megműveli – senkinek sincsen hitbizománya a „szürkeállomány” és az értelem fölött. Sok a tennivaló, ugyanis a szellemi építmény összeomlását követően, mint lerombolt ház után az alap, hátramarad az értelmezési keret és akárcsak a téglák, a szavak. Ahhoz, hogy új keretet teremtsünk, először a saját szavainkat kell használnunk. George Lakoff, a Berkeley erősen baloldali kognitív-nyelvészprofesszora szerint 1980-tól kezdve a Republikánus Párt kettős előnyre szert téve győzte le a Demokrata Pártot, amikor a jobboldal tematizálta a közéletet, amely az általa meghonosított fogalmakat használta (Ne gondolj az elefántra). Márpedig aki ellenfele szavait használja, természetszerűleg arra kényszerül, hogy az ő nyelvét is beszélje.

3. Olvassuk, idézzük és bátorítsuk a másikat! Legyünk lojálisak egymáshoz!

A politika találkozások mentén zajlik, a kultúra érintkezésekből születik. A jobboldali konzervatív kulturális közeg – igencsak üdvözlendő módon – többszólamúvá vált, nemzetségekből felépülő klánjai afféle törzsszövetséget alkotnak. A fő kérdésekben nincs vita, de a szállásterületek körüli határvillongások elkerülhetetlenek, s ez nem is baj. Jelenleg azonban nem a különbségek felnagyításának ideje van, hanem annak megerősítése, ami közös. Az együtt létrehozott kulturális javak annál jobban és gyorsabban találják meg helyüket, minél inkább mi magunk illesztjük őket oda. A könyvek befogadását ismertetések teszik könnyebbé, a filmek jóhírét támogató kritikák viszik. A megszülető szellemi eredmények folyamatos értelmezése olyan hálót hoz létre, amelyben a legkülönfélébb ismeretterületek produktumai (cikkek, könyvek, filmek, színdarabok, kiállítások) egymásra vonatkozó interpretációs mezőt hoznak létre. Egymás teljesítményének tisztelete, a másik idézése és eredményeinek használata, gondolatainak értelmezése közös kultúránkat építi. A bizalom és a lojalitás nemcsak erényes és becsületes dolog, hanem már rövid távon is kifizetődő. Aki először értelmez, azé az előny. – Ki mástól lehetne várni szellemi szövetünk megszövését, ha nem saját magunktól?

4. Használjuk meglévő művelődési struktúráinkat! Írjunk és építsünk be minél több művet szellemi hátországunkba!

Az infrastruktúra erő. S miután a kulturális küzdelem alapvetően meghatározza a politika dinamikáját, a kulturális intézményrendszer stratégiai jelentőségű. Az új baloldal „hosszú menetelése az intézményeken keresztül” (Rudi Dutschke), amely a ’68-as diáklázadás után az egyetemi–könyvkiadói–tömegtájékoztatási–alapítványi struktúrák elfoglalását jelentette, közismert példája egy kulturális forradalom győzelmének. De idézhetjük az amerikai jobboldal diadalmenetét is, amely az 1950-es években konzervatív reneszánszként kezdődött (Russell Kirk), jobboldali mozgalomként folytatódott (William F. Buckley) és republikánus korszakhoz vezetett (Ronald Reagan). Amint a kritikai elmélet eredménye hosszú távon a balliberális hegemónia lett, a dekonstrukció filozófiája pedig a társadalom (a tekintély, a család, végül a nemek) felbomlásához vezetett, úgy a jobboldali gondolat idővel konzervatív korszakban összegződhet. Minél erősebb a kulturális hálózat, amelyet iskolák, intézmények, fórumok, műhelyek és könyvek, de még inkább ezek rendszeres használata alkot, annál hatékonyabb a nevében zajló politikai cselekvés. Kulturális javaink egymásba kapaszkodó hiperlinkjei, a kereszthivatkozások szövevénye, az ezeket létrehozók közötti kapcsolatrendszer sűrű szövésű hálót fon, amely tetszőlegesen szélesíthető és mélyíthető. Akié a szó, azé a mondat. Akié a mondat, azé a könyv. Akié pedig a könyv, azé a könyvtár – és akié a könyvtár, azé a tudás.

5. A szellem emberei támogassák a cselekvés embereit!

A politikai beszéd alapja a helyzetmeghatározás. Annak definiálása, hogy ki hol áll és honnan – mi mellett és mi ellen – nyilatkozik. A konzervatív pozíció gyakran a legnehezebben tartható politikai álláspont, hiszen többnyire úgy van köztes helyzetben, nemegyszer két tűz között, hogy politikai képviselete a jobboldalon van. A teljes politikai látképnek kell átrendeződnie ahhoz, hogy a jobboldal centrális helyzetbe kerülhessen. Ez Magyarországon 2010 óta meg is történt, amely felállás stabilizálódni látszik. A konzervatívok kényelmes helyzetbe kerültek: politikai preferenciáik arrafelé vannak, ahová a szívük is húzza őket. Létezik azonban egy rossz szokás, amikor a jobboldali kormány realitások között véghezvitt, ezért szükségszerűen kompromisszumokkal járó tevékenységét minduntalan egy képzeletbeli – és valamiféle angolszász hagyományból importált – „konzervatív mércéhez” méricskélik. Márpedig az álláspont meghatározása nem a „szentek köztársaságában” (Rousseau), hanem a valóságban történik; amelyet nem az abszolút ideák, hanem a szűkösség, a véletlen és a nem szándékolt következmények határoznak meg. Dönteni kell Kant és Hobbes között, azaz letenni a garast a kényszerűségek közötti Sein lehetségessége, vagy a kívánatos Sollen képtelensége mellett. Dessewffy Aurél, a reformkor tragikusan fiatalon elhunyt ifjúkonzervatív vezetője így írta le saját politikai pozícióját röviddel 1842-es halála előtt: „Jobbrul s balrul, mögöttem s előttem hallom zúgni a szörny szót, hogy »kormányember« vagyok. Én pedig egyenesen kimondom, hogy igen is »kormányember« vagyok. Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást ellehetetlenítenek.” – Mondatai ma érvényesebbek, mint valaha.”