Don partján az őszi szellő…

„Stiglitz János 1918. július 21-én született a Pozsonyhoz közeli Dunaújfalun. A második világháború idején így nem kerülhette el a katonaságot. Az orosz frontot megjárt magyar csendőr hagyatékában képek és újságok is találhatók, mi, unokák, így kezdtünk ismerkedni a történelemmel.

A történelemkönyvekből ma már megismerhetjük a valóságot,  miszerint több mint százezer ember veszett oda a Don-kanyarnál, azokban a harcokban, ahova a magyar hadvezetés ki sem akarta vezényelni a sereget. Talán sejtették, hogy megfelelő ruházat, élelmiszer és főleg fegyverek nélkül semmi esélyük sem lesz a szovjetek ellen, az orosz télben.

Emlékszem, nagyapám azt mesélte, volt olyan szakaszparancsnok, aki tisztában volt a helyzettel és legszívesebben visszavezényelte volna a csapatot, de akadt olyan is, aki vakon hitt a győzelemben. Pedig a katonaság tudta, hogy nincsen esélyük a nagy hideg és az oroszok ellen, egyrészt a túlerő miatt, másrészt azért, mert a magyar seregeknek alig volt felszerelésük, ruházatuk. Az élelmezés sem volt megoldott. Sokszor fagyos krumplit ettek, a vízhiányt a hóból és a jégből pótolták, s hogy meleg ételhez jussanak, a hóból készítettek levest maguknak. A legborzasztóbb talán mégis az volt, hogy nem volt fedél a fejük felett, sem sátor, sem barakkok, semmi sem volt. Tábort nem tudtak építeni, nem volt hozzá megfelelő felszerelésük. A doni harcmezőkről szerencsésen hazaért nagyapám. És vele együtt a már fent említett könyv is.”