Virtuális vergődés: elindultunk a testietlenítés felé?

Egy alsógatyára vetkőzött nagydarab férfi unottan forgolódott a szobában. Középen törpék, koboldok és más kisebb szörnyek társalogtak egy csontvázzal. Csevejüket az a négyméteres playboy-nyuszinak öltözött nő sem zavarhatta meg, aki soraikat keresztezve fel alá járkált a parketten. Egyszóval semmi rendkívüli nem történt, amíg össze nem esett egy robot.

Ez a kafkai videó-részlet járta be az internetet, ugyanis a fenti jelenet nem a fantázia szüleménye. Egy VR-chatszobában „történt”, ahol a felhasználók a legvadabb avatarokká testetlenülve beszélhetnek egymással, miközben a mozgásukat figyelő szenzorok a tőlük elérhetetlen távolságban lévő felhasználók előtt jeleníti meg minden gesztusukat.

A virtuális incidens főszereplője egy Drunkenunicyclis néven chatelő férfi volt, aki piros robottá inkarnálódva beszélgetett, egészen addig, amíg rohama nem lett és hörögve rángatózni nem kezdett szobája padlóján. 

Ilyenkor jó, ha társaságban van az ember: csakhamar köré sereglett megannyi kobold és űrlény. Egy fekete kimonós mangalány aggódva figyelte a robot vergődését. A kövér, (testesnek nem mondanám) alsónadrágos alak azon tanakodott társaival, vajon agonizál az avatar gazdája, vagy csak szórakozik?

Vajon mi lehet a baj?

*

Az eset rámutat arra, hogy a jelenlétesítés mikéntje többé nem színházesztéták és filozófusok kedvenc kávéházi témája, hanem mindannyiunk elkeseredett harcává válik a testietlenítés (Entkörperlichung) okozta mentális felbomlás ellen. Ma ugyanis már rég nem az anyagelvűség fenyegeti a szellem birodalmát, hanem

Persze nem a történelem vett fordulatot, nem a test lélek alóli felszabadulásának folyamatában állt be változás, hanem e tendencia mentén egy láthatatlan világ, a végső utópia követeli jogait az emancipált testtel szemben. Mert valahol egy távoli „helyen” („τόπος”) nincsenek nemi meghatározottságok, az emberek maguk választják ki nevüket és mindenki úgy szólítja őket, ahogyan ők akarják. Minden szabadon alakítható és bármi azonnal elérhető.

Egyesek szerint szerint ez a hely a tudat spektakuláris börtöne, amelyben személyiségünk napról-napra virtuális reprezentációvá foszlik – sőt vannak akik szerint ez a hely nem is létezik. De kit érdekel a bigott materialisták véleménye? 

Természetesnek tekintjük, hogy megnyilvánulásaink egyre nagyobb része mediatizációja révén valósul meg és testetlen, egymást szemlélő ikonokként hirdetjük, elveszett holttestünk emlékét. Igen, csak a halál tehet minket saját magunk képmásává:

csak akkor, ha alávetjük magunkat természet adta korlátainknak és átlelkesítjük a közöttük rendelkezésünkre álló teret.

Persze megperzselnek bennünket az erdei tábortüzek, megvágjuk magunkat borotvával, de eközben az élet folyamatának visszavonhatatlan és megismételhetetlen pillanataiban ráébredhetünk a jelenlét rejtett értelmére – ahelyett, hogy VR-szemüvegünkön keresztül rókafejű nőként diskurálnánk egy ufóval. Mondjuk egy görög oszlopcsarnokban vagy bárhol, ahová a jelenlét elől menekülhetnénk. 

Guy Debord A spektákulum társadalmában arról ír, hogy a lét előbb birtoklássá fokozódott le, most pedig a birtoklástól a „látszás” felé mozdul el, pedig „az egyéni valóság (…) csakis abban a mértékben látszhat, amennyiben nem valóságos”.

*

A vörös robot végül magához tért... Valaki, valahol levette VR-szemüvegét és felhasználóból emberré testesült.

A szíve hevesen vert, a légzése zihált. Talán átfutott az agyán: „Élek”.

De mi van a többiekkel? A csontvázzal, a koboldokkal és... a piros robottal?