A fizetős újságírásról

„Tévedés, hogy a sajtónak ingyenesnek kellene lenni. Azt az a sajtót, amely ingyenes: közszolgálatnak hívják. Magyarországon a kilencvenes évektől simfölik a közszolgálat koncepcióját, s valahol a kétezres években kezdték el nyíltan temetni politikusok, újságírók (Medgyessy miniszterelnök: vegyenek, ha akarnak maguknak tévét; jobboldali értelmiség: nincs is objektív újságírás, hogy csak két példát mondjak a rengeteg ok közül).

Nem a politika nyírta ki a függetlenség eszméjét, hanem a magyar polgári fejlődés (és annak bice-bóca jellege).

Ma azt kérdezik Dudás Gergőtől, a Politis alapítójától: hogyan lesz az, hogy nem mindenki jut a lap információihoz. Hát, úgy, hogy fizetős lesz.
Ki kell mondani: egy paradox folyamat kellős közepén vagyunk. A média tartalom gyártása végtelenül demokratikussá vált, a globális reklámhordozók (Google, Facebook) brutálisan verik szét a hagyományos piacot, a tömeg-középosztályosodás pedig szétrombolja a fizetős média piacot (sokaknak kell már hirdetést eladni, a hirdetési kedv meg utat tör magának, ahol csak tud). A tartalom előállítása azonban ugyanolyan drága, különösen a kevesebbeket érdeklő, komolyabb tartalomé, viszont nincs, aki kifizesse az előállítási költségeit. Ennek a vége az, hogy nem lesz közgazdaságilag értelmes tevékenység ilyen termékeket előállítani.

Ennél sokkal jobb a fizetős megoldás. Amelynek anti-demokratikus következményei lesznek. Kialakul – kialakulóban van, tán' már ki is alakult – egy olyan információs arisztokrácia, amely hajlandó fizetni a tartalomért, mert ilyen értékeket vall, mert szüksége van rá, mert így nevelték stb, s lesznek olyanok, akik információs fast-food-ot esznek majd. Ők lesznek a köz-buták. A köz-szenvedélyesek, akik amőbaként élik majd az életüket. Angolul kifejező a szójárás az ilyen dichotómiára: »haves« and »have nots«.

Egy biztos: nem a magántulajdon dolga megoldani a köz-tájékoztatást. Hanem az államé, s az azt alkotó közösségé, amely mindig a nyomásgyakorló és politizáló értelmiséget jelenti. (Főleg ilyen szakkérdésekben: a közmédia hiánya nem kenyér-probléma).
A magántulajdon hibáztatása a felelősség teljes elkenéséhez vezet.

Néhány éve megkérdeztem Bojtár B Endrét, a Magyar Narancs főszerkesztőjét a Radiocafe Szinkrontolmács című műsorában: hirtelen becslése szerint mennyiért kéne adni a Magyar Narancsot, hogy egyetlen egy nagy hirdető hisztije ne tudja megrengetni a lap kiadását. Azt válaszolta: 1000-1200 forintba kerülne hetente a lap. Akkor jöttem éppen vissza Rómából, ahol vettem Economistot. Annak az ára 3 és 4 euró között volt. Éppen annyi, amennyit Bojtár mondott.

Majd utána megkérdeztem autóval járó, benzinkútnál gyakran megforduló és ott benzin mellett mást is vásárló ismerőseimet, hajlandók lennének – e 3-4 ezer forintot hetente elkölteni hetilapokra. Hogy több eltartására is jusson. Mindenki szörnyülködött, hogy ennyi pénzt nem adna ki magyar hetilapokra. Köztük olyanok is ezt mondták, akik vesznek nyugati újságot nyugati áron forintban vagy euróban vagy dollárban vagy fontban.
Mindez 2011-ben volt. Azóta is többször visszakérdeztem, s maradt a szörnyülködés.

Minden polgári nyilvánosságot a 17. századtól kezdve – amikortól az állami nyilvánosság monopóliuma kezdett megszűnni – a politikai nyilvánosság termékeiért fizetni hajlandó emberek teremtették meg, tartották fent. Nem véletlen, hogy a »yellow press« általában mindig elég olcsó volt és tömegesen kellett eladni. Amíg ez nem változik, amíg nincs olyan polgárság, amely hajlandó finanszírozni a lapjait, addig – legalábbis a heti és napi lapok világában – nem lesz független újságírás.

És akkor arról nem is beszélek, hogy ha csak egy »független« újság van, az is mennyire tud torzító hatású lenni. Az egy másik szakasz problémája, amelytől még messze vagyunk, hiszen egyelőre a fizetős újság koncepcióját ízlelgetjük.

Szerintem egyébként el fogjuk utasítani. Nem lesz elég előfizetője a Politisnak.”