Szabadság, egyenlőség, testvériség

„A Liberálisok nevű nano-párt jeles képviselője, egy Bősz Anett nevezetű fehérnép szükségét érezte, hogy nyilatkozatot tegyen az egyházak oktatási tevékenysége kapcsán, a »168 óra« nevezetű, mértékadóan elfogulatlan kiadvány lapjain. Nem az első alkalom ez, hogy a nevezett hölgy mindenféle kijelentéseket tesz közügyekben, mondhatni szokása ez néki. Megnyilvánulásai többnyire történelmi mértékű jelentéktelenségükről híresülnek el. Legutóbbi szösszenete is csak azért érdemel említést, mert ragyogóan alátámasztja azt, miszerint a szélsőséges liberalizmus és a kommunizmus alkalmasint nem a végtelenben, hanem Budapesten a belvárosban találkoznak, és örülnek egymásnak.

Anettka felháborodását az a tény váltotta ki, hogy az egyházi iskolába járó gyerekek nagyobb egy főre eső támogatásban részesülnek, mint az állami iskolákba járó társaik. Ennek roppant egyszerű oka van, az állami normatíván túl ők ugyanis még az egyháztól is kapnak támogatást. Most gondolják el: többet kapnak. Szörnyű. Szerinte ez ellentmond az állam és az egyház »szétválasztásának« szent liberális elvének.

A fékezhetetlen, bősz (bocs!) antiklerikalizmus a haladás gondolkodásának évszázadok óta szubsztanciális eleme. Mivel a király hatalmát akarták megdönteni, le kellett rombolni az egyházat is, mint a trón egyik oszlopát. Az egyházkritika legszebb példáját azután a francia forradalomban – az utolsó rabszolgalázadásban, ahogyan Nietzsche nevezte – láthattuk, mikor a guillotine volt az emberiség jókra és rosszakra való felosztásának eszköze, mellyel, mintegy kritikailag, igyekeztek a csőcselék hóhérainak kezére adni minden egyházi személyt. Ez volt tán az első történelmi pillanat, mikor a haladó libsizmus és kommunisták céljai valamint módszerei is összefonódtak.”