„Van nekünk egy amúgy tehetséges színházi emberünk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem vezető tanára és a Vígszínház főrendezője, akiről kiderül, hogy meglehetősen furcsa módon közelít a női nemhez. Hogy ismeri-e a normális, egyenrangú, szereteten alapuló kapcsolatokat, hogy képes-e ilyesféle viszonyt teremteni és fenntartani, azt az újságolvasók nem tudják, de azt ma már mindenki tudja, hogy Marton előszeretettel vadászik fiatal nőkre, státuszával pótolva személyes varázsát. Vigyázat: a hatalom szexi. Nagyon nehéz eldönteni, hogy a hatalommal rendelkező tanár, rendező, vagy akárki más, a hatalmával hódít, vagy a hatalmával visszaél, amikor hódít.
Továbbá vigyázat azért is, mert a dominancia-játék elég szokványos szexuális móka. Viszont előre megbeszélve röhejes. Az igazi dominancia-játékról csak akkor derül ki, hogy tetszik-e a résztvevőknek, amikor már benne vannak. Azaz a közszexualitásúvá vált rendező elég nehéz terepre szorult nemi vágyaival. Ő bizonyára élvezi a dominancia-játékot, de nem tudhatja előre, hogy partnerének fog-e tetszeni. Ha igen, az öröm kölcsönös.
Ha nem, hát lehet hazamenni…
Illetve, igen, értem én, hogy nem lehet, vagy nem olyan egyszerűen lehet. Értem én, hogy a nőkben van hajlam arra, hogy ne hagyják cserben a sokat remélő pasit, dacára annak, hogy ők nem akarnak semmit. Van hajlam arra, hogy behódoljanak az erősebb akaratnak, bár nem szívesen teszik. De azért lássuk be: amit Marton elvárt, kikönyörgött, kizsarolt (inkább afféle érzelmi, tudati, helyzetbetaszítós zsarolással), az nem említhető egy lapon a valódi véres-pofozós, leteperős, lábszétfeszítős erőszakkal.”