„A magyar színházi életben igenis voltak zaklatási ügyek, csak mindenki kussolt róluk: kicsi a szakma, gyorsan tönkre lehet tenni valakit, akinek kevesebb hatalma, befolyása van, és gondolom, mondanom sem kell, hogy az áldozatoknak az esetek döntő többségében jóval kevesebb a lehetőségük az érdekérvényesítésre, mint az elkövetőknek. Ezért van az, hogy elsőként kiállni egy zaklatási üggyel nagyon nehéz, és következményekkel jár.
Sárosdi Lilla úgy állt ki történetével a nyilvánosság elé, hogy tudta, milyen állapotban van ma Magyarországon a közbeszéd, amikor zaklatásokról van szó. Sőt, minden valószínűség szerint azért állt ki, mert azt remélte, ettől majd javul az erről való beszéd minősége. Sárosdi Lilla nem magának akart jót, és nem a »nagyrendezőnek« akart rosszat, hanem fel akarta hívni a figyelmet arra, mennyi elhallgatott, szőnyeg alá söpört történet vesz minket körül, amelyekről az áldozatok azért nem szólalnak meg, mert azonnal vesztes helyzetben találnák magukat.
Fontos azt is elmondani, hogy Sárosdinak semmiféle személyes haszna nincs a kiállásából, sőt épp ellenkezőleg. Egyrészt a »nagyrendezőnek«, mint a nagyrendezőknek általában, rengeteg hatalma, barátja, rajongója és lekötelezettje van, és ez a magyar színházi szakmának nevezett belterjes kis pocsolyán belül komoly következményekkel járhat Sárosdi Lilla megítélésében. Másrészt Sárosdi minden valószínűség szerint a nyakába kap most egy becsületsértési pert, amit – mivel a zaklatást nagyon nehéz bizonyítani, ha húsz éve történt, akkor meg szinte lehetetlen, ráadásul a zaklatási ügyek el is évülnek – biztos, hogy ő fog elveszíteni.”