Régebbi bevándorlóink

„Magától értetődő, legalábbis az épelméjű, gyakorlatias gondolkodású, meglett és tapasztalt magyar emberek számára, hogy nem lelkesednek, amikor tömegével benyomulnak idegenek a mi országunkba (is). Olyasféle – meghatározatlan – lények, személyek, akiknek a puszta megjelenése, mássága, arroganciája, megbízhatatlansága, erőszakossága, követelődző magatartása meglepi, óvatosságra inti és védekezésre készteti a honos lakókat. (...)  

A legszegényebb években, amikor a hiánygazdaság és a jegyrendszer nyomorította a hazai lakosságot, a görög családokat fővárosszerte elhelyezték: a Kőbányai úti dohányraktárból és -gyárból négyszáz család számára alakítottak át néhány négyzetméternyi lakásokat, hasonlóan a Budafoki úton és további városszéli ipari épületeken, lakásokban. A görög menekült férfiak közül sokan beléptek a karhatalomba, rendőrnek és fegyőrnek álltak; egyesek 1956 késő őszén együtt járőröztek az itthoni és a szovjet katonákkal, bujkáló felkelők után kutatva. Az 1970-es években felnőtté cseperedett görög gyermekek azonban tömegével mentek vissza az időközben virágzó kapitalistává fejlődött hazájukba. Hazavágytak, a kék tenger és a fehér sziklák világába. Alig néhány tucat görög család maradt itt, és él ma is hazánkban.

Sokféle tanulsága van ezeknek a minket is érintő, 20. századi, európai népvándorlásoknak. A lényeget azonban mindenkor a küldő ország felől kell tekinteni: ahonnan, amerre, ahová és aminő okból megindulnak, és érkeznek a lábra kelt migránstömegek. A döntés a befogadó állam előjoga, elsőbbsége a másokkal, a meg nem hívott idegenekkel szemben. Ezért nem mondhatunk le sosem a 20. század végén visszaszerzett függetlenségünkről. Akkor sem, ha az európai »másként gondolkodóknak«, külföldi és itthoni politikai bajkeverőknek, fizetett és szél fújta pofázóknak ez nem tetszik.”