Megbűnhődte már e nép – miért mindig Mi?

„Nem könnyű definiálni egy nemzet identitását vagy önmagáról alkotott képét, hiszen egy évszázadok alatt felépülő, végtelenül összetett fogalomról van szó. Nem is beszélve arról, hogy individuumok millióira húzna fel egyetlen jellemzőt, aki ezzel próbálkozna. Néhány kutató mégis vállalkozott a feladatra. László János és Fülöp Éva (2011) tanulmánya szerint a magyar identitás szerves része az úgynevezett kollektív áldozati tudat. (...)

Ha a magyar áldozatiságra gondolunk, sokaknak Trianon jut az eszébe, amely valóban kiváló példa az elméletre: a ma élő magyarok legnagyobb részének kevés, vagy semmi személyes érintettsége nincs ebben, mégis legtöbben felháborítónak és igazságtalannak tartják a békeszerződést, és épp úgy felmérgesíthet sokakat ma, mint száz évvel ezelőtt. A magyar »szenvedéstörténet« azonban már jóval korábbra nyúlik vissza, himnuszunk sem szól másról: szánd meg Isten, a magyart! 

Mit jelent mindez napjainkra nézve? Van bármi következménye annak, hogy a magyarok örök áldozatként tekintenek önmagukra? László és Fülöp (2011) vizsgálatukban a történelmi konfliktusok és a kollektív áldozati szerep kialakulásának folyamatát térképezték fel. A vizsgálati személyek nyolc rövid történetet olvastak a magyar történelem fontosabb csoportközi konfliktusairól, különböző korszakokból. A történetek egyik felében a magyarok áldozatok, a másikban pedig elkövetők voltak. A kutatók a történetekre adott érzelmi reakciókat igyekeztek feltérképezni. Eredményeik szerint a magyar kollektív emlékezeti reprezentáció érzelmi dinamikája a kollektív áldozati tudattal írható le. Ez olyannyira meghatározza a csoport érzelmi mintázatait, hogy a sértettség érzelme jelent meg akkor is, amikor a magyar csoport nem áldozat, hanem elkövető szerepben tűnt fel a történelem során. Szerintük emiatt nagyon nehéz a csoport számára a bűntudat tanúsítása, helyette elkeseredettség és harag az uralkodó érzelmek. Miért fontos ez? Amennyiben igaz, hogy az áldozati tudat ilyen mélyen csörgedezik ereinkben, nem veszünk tudomást azokról az esetekről, amikor mi magunk voltunk az elkövetők. Ezáltal nem tanulunk a hibáinkból, és képtelenek vagyunk megbánást tanúsítani, amikor szükség lenne rá.

Ennél is fontosabb következmény lehet az, amit tanult tehetetlenségnek nevezünk. Ez a pszichológia egy régi elmélete Martin Seligman-nak köszönhetően, aki az 1960-as években fedezte fel, hogy ha egy állatot sorozatosan kiszámíthatatlan negatív ingereknek tesz ki, az fel fogja adni a próbálkozást a helyzet megváltoztatására, még akkor is, ha a megoldás az orra előtt van. Sajnos az elmélet emberekre ugyanúgy alkalmazható, mint állatokra, vagyis, ha egy egyén (vagy egy csoport) konzekvensen tehetetlen áldozatnak tekinti magát, olyan apátiába fulladhat, amely a jövő alakítására képtelenné teszi. 

A magyar nemzeti érzelmek természetesen összetettebbek annál, minthogy kizárólag az áldozati tudattal írjuk le őket. Mindenképp számításba kell vennünk azonban a jelenség létezését annak minden velejárójával együtt, mely a kollektív jövőnket befolyásolhatja.”