„A XXI. század csupa ígéret és csupa fenyegetés. Olyan világban, olyan korszak kezdetén élünk, ahol és amikor semmi másban nem lehetünk biztosak, csak abban, hogy hatalmas változások vannak készülőben” – írta Susan Greenfield 2007-ben.
Sokan emlékezünk még a „Ha kedd, akkor Belgium” című filmre. Nem is az esztétikai értékei vagy a művészi színvonala emlékezetes, inkább a könnyed üzenete és az abban rejlő nagyképű magabiztossága köszönne tán vissza, mely szerint a helyzet nyugaton valóban és megnyugtatóan változatlan és változhatatlan, akár a brüsszeli Maneken Pis kőmosolya.
Minden oké tehát, és ez örökre így is marad – igen, így ígérte pár évtizede ez a giccsfilm a reményteli utópiát,
jóval korábban, mint Francis Fukuyama az általa meghirdetett történelem végét. Közben ugye tapasztaltuk, hogy a történelem mégsem fejeződött be, tovább lépeget, tapos a mi históriánk a kalandokat és horrorokat megszégyenítő forgatókönyvei (összeesküvés-elméletei - conspiracy theory) szerint, vagy épp a káosz irányába.
Nem lehet azonban ezt a változást a Nyugathoz csatlakozó közép-európai országok különböző identitástudatával, ezzel a kéretlen (de nem váratlan) hozományával magyarázni. Az európai közös identitás ugyanis évtizedekkel korábban sem létezhetett, és nem csupán a – mondjuk – lapp és szicíliai emberek, társadalmak különböző világképei okán. Hiszen előítélet rendszereink fellelhetők a leszűkítek tereinkben is, sőt, akár egy bérházi folyosó szomszéd lakásainak békésnek tűnő lakói között is.
Földrészünk sem „rendelkezik konzisztens énképpel, s nincsenek olyan belső normái, amelyek segítségével az élet főbb területein elhelyezhetné és értékelhetné saját magát”. Erikson szerint ez ugyan csupán egy személyiségfejlődési diagnózis a kollektív identitástudatunkról (ha van olyan), hiánya viszont mintha mégis rárímelne Európa eróziójának összefüggéseire, a választási manipulációktól a terrorra adott válaszainkig.
Az identitás fajlagos jelenléte, illetve hiánya az én-tudatban mintha eredendő bűnünk lenne, hiszen az identitás jellegzetes zavara árnyként kísérte már a felvilágosulás jelentős személyiségeit is. Rousseau, a korabeli főúri szalonok elkényeztetett és bőkezűen támogatott kedvenc társalgója, az Emil című regény/gyermeknevelési használati utasítás szerzője a saját gyermekeit árvaházakban helyezte el, és bizonyára tudatában lehetett ő is annak a ténynek, hogy ezen intézményekben a csecsemők mortalitása legalább 90%-os volt. Más etikai szempontokat követve ugyan, de felidézhetnénk azokat a Rousseau-kortárs gondolkodókat is, akik kezdeti könyvtári tétovaságaikat levetvén a guillotine-ok fékevesztett étvágyát szolgálták ki ítélőként, felbujtóként vagy akár áldozatként. Koruk gyermekei voltak, a kor társadalmi identitás zavarainak létrehozói – és áldozatai.